Visszatekintés:
Olivér mutatta a képernyőn a felirat. Elhúztam a zöld gombot és meghallottam barátom hangját. Zaklatottnak tűnt és nagyon hadart. Annyit mondott, hogy el kell mennem a megadott címre minél gyorsabban, majd letette.
– Srácok nekem rohannom kell. Azt hiszem valami baj van.Olivér mutatta a képernyőn a felirat. Elhúztam a zöld gombot és meghallottam barátom hangját. Zaklatottnak tűnt és nagyon hadart. Annyit mondott, hogy el kell mennem a megadott címre minél gyorsabban, majd letette.
Szapora léptekkel
siettem úti célom felé miközben aggódásom a tetőfokán volt. Fogalmam sem volt
mi történhetett vagy, hogy mekkora a baj. Ez a semmit tudás igazán idegesített.
Izgulásom szüleménye az lett, hogy legalább négyszer tévedtem el és a végére
már azt sem tudtam merre vagyok. Megálltam egy magas romos ház előtt és
nekidőltem. Mély lélegzetet vettem, hogy lelassítsam gyors szívverésem és
átgondoltam merről is jöttem. A harang halk hangját hallottam a távolból.
Automatikusan az órámra pillantottam. Öt óra mutatta a kijelző. Újabb levegőt
vettem és összeszedtem magam, majd – most már a helyes irányba – indultam.
Lassacskán a jó utcába értem és a házak feliratát figyeltem, hogy megpillantsam
a megadott számot. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha valaki figyelne, de
mikor hátra néztem az egész utcán senkit nem láttam. Tovább folytattam utam és
ekkor már lépteket is hallottam, de először azt hittem csak képzelődöm és a
saját cipőm hangjától ijedek meg. Egy pillanatra megtorpantam, hogy újra
elolvassam Olivér üzentét ekkor azonban a lépések nem hallgattak el csak
pillanatok múlva. A vér megfagyott ereimben, a szívem megállt egy pillanatra, a
lábaim gyökeret vertek. Néhány másodpercig mozdulni sem mertem, majd
összeszedtem minden bátorságom és megfordultam. Felkészültem arra, hogy Adam
fog velem szemben állni és azt tehet velem, amit csak akar. Azt hiszem képes
lettem volna szembenézni vele. Erre azonban nem került sor. Legnagyobb
meglepetésemre Olivér állt tőlem pár méterre, arcán óriási mosollyal.
– Fogalmad sincs róla mennyire
megijesztettél – öleltem szorosan magamhoz. – Mi a baj? Mi történt?
– Sajnálom baba, de az információ
szigorúan titkos.
Egy határozott
mozdulattal megfordított és eltakarta a íriszeimet. Pillanatokon belül a szememre
egy kendő került ezzel megfosztva a fénytől és mindentől, amit eddig láttam.
Köpni, nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől. Mi történik körülöttem? Mikor megkötötte tarkómon az anyag két
végét egy apró puszit adott nyakamra.
– Mit fogunk most csinálni?
– Hát elég sok ötletem lenne – nevetett
fel perverzen. – De ez akkor is meglepetés. Nem szedhetsz ki belőlem semmit.
Finoman lökött rajtam
egyet jelezve, hogy induljak el, de meg sem mozdultam. Megmakacsolva magam
álltam egyhelyben miközben kíváncsian vártam erre mit lép majd. Gyorsan megértette,
hogy míg nem tudok semmit önszántamból biztos nem fogok elmozdulni, ezért újabb
próbálkozás helyett felkapott és úgy kezdett el cipelni. Nevetve díjaztam ötletét és reménykedtem, hogy senki nem jön az utcán, mert elég félreérthető volt a helyzet. Még
néhány métert sétáltunk, majd Olivér balra fordult és egy lépcsőn kezdett
fellépkedni.
– Most már tényleg elárulhatnád hová
viszel.
– Türelem szívem! Nemsokára kiderül.
Egy ajtó előtt
állhattunk meg, mert Olivér lerakott a földre, így újra érezhettem lábam alatt
a talajt. Zsebében kulcs után kutatott, mivel pillanatok múlva már a tárgy
zörgését hallottam, majd azt, ahogy Oli a zárral kezd el babrálni. Nemsokára
kitárult előttünk az ajtó barátom pedig belépett a helyiségbe, majd megfogta
kezem és maga után húzott. Egy bizonyos ponton megállt. Egy pillanatra ellépett
tőlem s a függöny elhúzásának hangját hallottam , majd újra mögöttem termett és
leszedte szememről a kendőt. Párat pislogtam, hogy szemem megszokja a kevés
fényét, majd körbenéztem a lakásban. Egy teljesen üres szobában találtam magam.
A fény már alig szűrődött be a hatalmas ablakon. A nap lemenőben volt, ezáltal
még titokzatosabbá téve a helyet. Kérdőn pillantottam Olivérre, aki mosolyogva szorosan karolta át derekam.
– Hol vagyunk? – kérdeztem eltolva
magamtól, hogy szemébe nézhessek.
– Attól függ… – adta a titokzatos választ,
amit egy érdekes arckifejezéssel díjaztam.
– Na, most komolyan hova hoztál?
– Előbb nézzünk egy kicsit körül, rendben?
– kacsintott és egyik kezével átkarolva indultunk el egy másik helyiségbe.
A következő szoba
kisebb volt, mint az előző, de a közepén egy kanapé helyezkedett el. Olivér
teljesen otthon érezte magát, elterült a szófán és onnan figyelte, ahogy
körbenézek. Az egész lakás olyan volt, mint amilyeneket az amerikai filmekben
láttam. Ebben a szobában a hatalmas ablak előtt egy párkány is helyet kapott.
Elképzeltem milyen kényelmes lehet ott esőben olvasni vagy reggel a nap fénye
mellett meginni a kávét, esetleg összebújni Olivérrel egy hideg téli napon. Elhessegettem
fantáziálásomat és meg sem várva, hogy barátom feltápászkodjon egyedül indultam
a lakás további részeinek felfedezésére. Még egy üres szobát, egy teljesen
berendezett konyhát és fürdőszobát rejtettek az eddig csukott ajtók.
– Ezt milyen szobának tudnád elképzelni? –
hallottam meg Olivér hangját hátam mögül, mikor az utolsó üres szoba ablakán
nézelődtem ki.
Megfordultam és
megpillantottam, ahogy az ajtófélfának támaszkodva kémleli arcomat.
– Ez az, amire gondolok? – léptem hozzá
közelebb és egyik kezemmel végigsimítottam arcán.
Kérdésemet egy
kuncogással díjazta, majd aprót bólintott. Válaszára felsikítottam és karjaiba
ugrottam. Nevetve megpörgetett a levegőbe, majd megcsókolt. El se akartam
hinni, ami ebben a pár percben történt velem. Nem gondoltam volna, hogy
ilyen hamar komolyra fordul a kapcsolatunk és most mégis itt vagyunk egy
lakásban, ahol lehet, hogy egy hónap múlva már együtt fogunk lakni. Annyira
boldoggá tett Olivér ezzel, hogy elmondani nem lehet. Csípjetek meg, ha álmodom! – gondoltam magamban, miközben egy
puszit adtam Oli szája szélére.
– Tetszik a hely? – kérdezte, miközben
újra végignézett a szobán.
– Imádom! – jelentettem ki, de ekkor
eszembe jutott egy rettentően fontos dolog. Tudhattam volna, hogy ez nem lesz
ilyen egyszerű. – Olivér nekünk, hogy lesz pénzünk erre a hatalmas lakásra?
– A kéró az egyik haveromé. Először csak
albérlők lennénk, aztán, majd ha úgy alakul megvesszük tőle. Ne aggódj én ár
elintéztem ezeket a dolgokat.
– De Olivér ez még így is rengeteg pénz.
– Kincsem megoldom, tényleg! A bútorok
miatt sem kell fájnia a fejednek. Azt is elintéztem.
– Mindenre gondoltál?
– Igen. – vigyorgott elégedetten.
Újra helyet foglalt a
kanapén és ölébe húzott engem. Elmondta, hogy kiskorában sokat játszott a
barátjával ebben a lakásban és mindig is imádott itt lenni, ezért is gondolt
arra, hogy tökéletes hely lenne számunkra. Mesélt a terveiről is a különböző
szobákkal kapcsolatban. A berendezéssel kapcsolatban szabad kezet kaptam, de
fogalmam sem volt, hogy fogom ezt mind egyedül megoldani, hiszen Olivérnek most
a verseny lefoglalja minden idejét. Miközben Oli megállás nélkül beszélt én
belemerültem gondolataimba, amit pár perc múlva észre is vett.
– Kincsem figyelsz? – kalimpált szemem
előtt. – Baj van? Mégsem tetszik a hely?
– Nem erről van szó – mosolyodtam el. –
Olivér nem sietjük el?
– Mit?
– Ezt az összeköltözősdit. Még csak néhány
hónapja ismerjük egymást és nekem fontos a kapcsolatunk. Nem akarom elrontani.
– De szívem eddig is együtt laktunk.
– Tudom, de ott nem csak ketten vagyunk.
Ha összeköltözünk az hatalmas lépés lesz a kapcsolatunkban.
– Jaj, te lány – ölelt magához és egy
puszit adott hajamra. – Ne félj! Megleszünk itt és nem fog a kapcsolatunk
rovására menni. Biztosítalak róla.
Olivér szavai teljesen
megnyugtattak, így már nem aggódtam semmin. Rádöbbentem, hogy igaza van nem fog
sok minden változni ezzel az egésszel. Beszélgettünk még egy kicsit, majd
hazaindultunk. Oli útközben megéhezett és nekem is korgott már a gyomrom
szóval úgy döntöttünk bemegyünk egy kajálda. Szöszi ismert a lakástól nem
messze egy helyet, ahol állítólag a legjobb gyros kapható. Bárcsak ne akartunk
volna bemenni…
Olivér
Megmutattam Fanninak a
lakást és teljesen odáig volt érte. Szerintem tökéletes lesz számunkra és
hiszem, hogy boldogok lehetünk majd ott együtt.
Betértünk a kajáldába,
amit javasoltam és rögtön a pulthoz mentünk. Miközben vártuk, hogy sorra
kerüljünk és valaki felvegye a rendelésünk körbenéztem a helyen. Semmi nem
változott mióta utoljára itt jártam.
A falak világoskék és
fehér színben pompáztak és különböző görögországi képek lógtak rajta. Ezekhez
tökéletesen passzoltak az ugyanilyen színekben pompázó székek és asztalok és a
márványlap talapzat. Ide bármikor beléptem mindig egy kicsit Görögországban
érezhettem magam.
Mikor újra feleszméltem
a nézelődésből és a régi emlékek felidézéséből egy nyervogó hang szólított
nevemen. Biztos voltam benne, hogy nem barátnőm szólt mégis annyira ismerősnek
tűnt. Egy kéz ütötte meg a karom, így újra a pult felé fordultam, ahol egy
olyan személlyel találtam szembe magam, akivel reméltem soha többé nem
találkozom.
– Olivér el sem hiszem, hogy itt
találkozunk. Hogy kerülsz ide? – ugrott ki a pult mögül és szorosan magához
ölelt, majd az arcomra adott két puszi, mintha már régóta ismernénk egymást. Múltkor
még azt sem tudta ki vagyok.
Meglepődtem tettén és
megszólalni sem tudtam így egyszerűen biccentettem egyet. Elégedett
arckifejezéssel megfordult így szembetalálta magát barátnőmmel, aki kérdőn
pillantott a lányra majd rám.
– Ő meg ki? – kérdezte „régi ismerősöm”
egy fintorral az arcán.
Fanni épp válaszolt
volna, de a lány egy vállrántással tudatta vele, hogy nem érdekeli és
visszasétált a pult mögé miközben hadarva beszélt tovább.
– Nem gondoltam volna, hogy itt futunk
újra össze, bár reménykedtem benne, hogy látlak még – kacsintott rám. – Mivel
szolgálhatok?
Amilyen gyorsan csak
tudtam elmondtam a rendelésünket, hogy legalább amíg a hátul, a konyhában
tevékenykedik, ne kelljen egy légtérbe lennünk vele. Féltem, hogy valami olyat
hablatyol össze, amit esetleg Fanni félreérthetne, és újabb veszekedés alakulna
ki belőle. Semmi kedvem nem volt újra lefutni ugyanazt a kört, amit egyszer már
megtettem. Emellett a múltkori és a mostani viselkedése is taszítóan hatott
rám, így reménykedtem, miután odaadja a rendelt ételünket, többet nem látom
viszont.
A kajánk meglepően
gyorsan elkészült és Detti hatalmas mosoly keretében nyújtotta át nekünk.
Megköszöntük, majd a pulttól legtávolabb elhelyezkedő, szabad helyre ültem le a
biztonság kedvéért.
– Honnan ismered? – foglalt helyet velem
szemben Fanni.
– Egy klubból – válaszoltam szűkszavúan és
tömni kezdtem magamba a gyrost, hogy ne kerülhessen sor a téma feszegetésére.
Fanni vállat rántott és
követve példámat ő is nekilátott a kaja elpusztításának. Rettentően feszélyezve
éreztem magam az étteremben, mivel bármikor felnéztem, azt vettem észre, hogy
Detti minket néz. Barátnőm észre is vette, hogy nem igazán érzem jól magam így
kezét az enyémre helyezve érdeklődött:
– Oli, minden oké?
– Igen, persze csak… Nyugi, kincsem, minden
rendben. – mondtam és újra beleharaptam a gyrosomba, de mártásos lett az orrom.
Fanni hangos nevetéssel
díjazta, amitől nekem is jobb kedvem lett. Visszavágásként őt is összekentem,
amin egy pillanatra meglepődött, majd folytatta a kacagást. Újra a pult mögött
szobrozó lányra pillantottam és hálát adtam Istennek, hogy szemmel nem lehet
ölni, különben barátnőm már rég halott lenne. Pár perc múlva Detti megjelent az
asztalunknál s odahúzott magának egy széket, majd se szó se beszéd, helyet
foglalt, mit sem törődve azzal, hogy beszélgettünk. Rögtön elhallgattunk és
kérdőn figyeltük minden mozdulatát, de nem igazán zavartatta magát.
– És mesélj Olivér, hogy vagy? Mizujs a
bandával? – érdeklődött nyájasan, miközben megérintette karom.
– Köszi, megvagyunk. Nem kéne dolgoznod? –
váltottam témát, miközben a pult felé pillantottam.
– Gabi helyettesít. Nincs akkora forgalom,
bírni fogja egyedül is – mosolygott elégedetten. – Gondoltam, ezt a kis időt
inkább veled töltöm. Ki tudja, mikor találkozunk újra.
Remélem
soha, dünnyögtem magamban miközben észrevettem, Fanni
mennyire figyel, hogy megérthesse a dolgokat. Legszívesebben abban a pillanatban
elmagyaráztam volna neki mindent, az egész félreértést, de tudtam, hogy – mivel
ezt régebben, amikor lehetőségem lett volna neki elmondani és mégsem tettem – , csak
azt a látszatot keltené, hogy mégis megcsaltam. Jobbnak láttam, hogy abban a
szituációban hallgassak és – amilyen barom voltam – nem cselekedtem semmit.
Detti még kérdezősködött, hogy milyen érzés az
X-faktorban lenni és, hogy a többiek tényleg olyan jó fejek, mint amilyennek az
élő adásokon mutatják magukat. Fanni feltűnően unta magát és én sem igazán
élveztem a bájcsevejt. A lány majdnem mindenegyes kérdésénél a kezemhez ért és
valamennyi válaszom után hangos vihorászásba kezdett.
– Olivér kiugrom a mosdóba – állt fel
helyéről barátnőm. – Utána indulunk?
– Persze. Holnap úgyis korán kell kelnem.
– küldtem felé egy mosolyt, miközben magamban ugrándoztam az örömtől, hogy
végre elmegyünk innen.
A következő pillanatban
Detti is felállt az asztaltól.
– Nekem is mennem kell vissza dolgozni.
Örülök, hogy találkoztunk. Ha valamikor erre jársz, nézz be! Szia.
Két puszival elköszönt,
majd eltűnt a konyhában. Egy hatalmas sóhajt követően hátradőltem, miközben
megnyugodtam, hogy nem történt semmi gubanc. A telefonomat kezdtem nyomkodni,
de egy idő után észrevettem, hogy Fanni még mindig nem jött vissza. Egy ajtó
kicsapódásának zajára lettem figyelmes, majd barátnőm futott el mellettem.
Arcán a csalódás tükröződött, szemeiben mintha könnyek csillogtak volna.
– Mi történt? – szóltam utána, de mit sem
törődve kérdésemmel, elszaladt.
Pár másodperc múlva
Detti – ördögi mosollyal az arcán – jelent meg a pultnál. Rögtön odamentem hozzá
és ingerülten – mit sem törődve a néhány várakozó emberrel – kérdeztem:
– Mégis, mi az istent mondtál neki?