24.Fejezet - „ Nem haragszom "

Fanni 

Visszatekintés
– Mekkora forgalom van ma! – jegyeztem meg magamnak. Elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam az ajtót. A látogató háttal állt nekem és csak akkor fordult meg mikor hozzáértem vállához.
– Erik?

Meglepődötten álltam az ajtóban. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ide jön. Azt sem tudtam, hogy Magyarországon van.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem hebegve.
– Csiripelték a madarak, hogy itt vagy és mivel erre jártam gondoltam beköszönök. – mosolyodott el. Az a mosoly. Pont, mint az öcséjé. – Bejöhetek?
– Öhm… Persze.

Elálltam az ajtóból, így ő be tudott jönni. Egyenesen a nappaliba mentünk, ahol a gerlepár látszólag nagyon jól szórakozott.
– Mi ilyen vicces, fiatalok? – kíváncsiskodtam. 
– Semmi. – hagyták abba a nevetést. – Látom, vendéged van, úgyhogy mi megyünk is. – pattantak fel feltűnően egyszerre.
– Szia Erik! – fogott kezet a mögöttem álló sráccal Ricsi.
– Várjunk, ti ismeritek egymást? – lepődtem meg.
– Fanni, tényleg sietünk! Majd beszélünk. Sziasztok! – hadarta, majd egy nagy ajtócsapódással elhagyta a lakást barátnőjével.
– Milyen sietős lett hirtelen. – forgattam a szemem, majd vendégemhez fordultam. – Kérsz egy kávét vagy esetleg narancslevet?
– A narancslevet elfogadom. – dőlt a konyhapultnak.

Átnyújtottam neki a poharat és a lényegre tértem.
– Mi járatban erre felé?
– Erre jártam és gondoltam benézek.
– Jó, jó. Ezt már mondtad. Ne nézz hülyének! Az igazi indokra vagyok kíváncsi. Olivér miatt jöttél. 
– Igen. Figyelj Olivér nagyon makacs!
– Nem is kicsit. – mosolyodtam el halványan.
– Mindig is azt hitte, hogy mindig az a megoldás a problémára, amit először kitalál. Mikor nálam volt mondtam neki, hogy avasson be téged is, de nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy te ne tudd meg. Az exedről emlegetett valamit, de csak úgy elhadarta. Nem nagyon értettem. Az azonban tisztán látszott, hogy nagyon félt és bármire képes lenne érted. Tudom, hogy nagyon haragszol rá. Jogosan! De ezt az egész titkolózást miattad csinálta. Hogy megvédjen! Ismerem az öcsémet és tudom, hogy még soha nem volt neki senki olyan fontos, mint te.

Erik szava hallatán már biztos voltam abban, hogy éjszaka jó döntést hoztam. Nem tudok és nem is akarok haragudni Olira. Nagyon szeretem őt és tudom, hogy amiket tett azt csak miattam tette. Hogy engem védhessen.
– Erik, én már egyáltalán nem haragszom az öcsédre. Igazad van. Csak nekem akart jót. Egyszerűen csak nem értettem ezt a sok mindent, ami egyszerre rám zúdult. A cetli, amin a lány száma volt és aztán Olivér elmondta az igazságot a történtekről. Túl sok volt egyszerre. De most már tudom, hogy nincs miért haragudnom rá. – húztam széles mosolyra számat.
– Ez remek. Pont most megyek hozzá. Te is eljössz velem és akkor elrendezitek a dolgaitokat.
– Én nem megyek. – ráztam fejemet, Erik arca pedig elkomorult.
– Miért? Hiszen most mondtad, hogy nem haragszol rá. – nézett rám értetlenül.
– Nem is haragszom. Ez most egy kis büntetés, amiért nem mondta el. – kacsintottam.
– Cseles. – bólogatott elismerően. – De az élő show-ra, azért eljössz?
– Persze. Ott leszek. De Olivérnek erről az egészről egy szót se!
– De akkor mit mondjak neki?
– Hát…. – gondolkodtam el egy pillanatra. – Mondjuk, hogy próbáltál beszélni velem, de meg se akartalak hallgatni. – vázoltam a tervet mikor megszólalt Erik telefonja. – Olivér az. – pillantott rám, majd felvette a készüléket.

Lélegzet visszafojtva vártam, hogy meghalljam szerelmem hangját. Végig hallgattam, amit a két testvér beszélt, közben pedig próbáltam visszatartani a röhögést. Eriken is látszott, hogy alig bírja ki, hogy ne nevessen bele a társalgásba. Mikor letette a telefont mindketten hangos hahotázásba törtünk ki.
– Nekem az hiszem, most mennem kell, nehogy Olivér gyanakodni kezdjen. Örülök, hogy megismerhettelek. – ölelt meg. Egészen váratlanul ért, de viszonoztam ölelését. – Este találkozunk. – mondta búszúzóul, majd lerohant a lépcsőn.

Becsuktam az ajtót és a nappaliba vonultam és levágódtam az egyik fotelba. Pont olyan, mint az öccse, gondoltam magamban. Egy csupa szív, kedves ember. A dohányzó asztalhoz nyúltam és elvettem onnan a telefonom. Belepötyögtem legjobb barátom számát és vártam, míg kicsöng. Nyugodt, rekedtes hangján szólalt meg a vonal másik végén.
– Balogh Richárd mégis mi az istent kavartál már megint? – ordítottam bele a telefonba, hogy azt higgye, haragszom. El is értem a kellő hatást, mert nyugodt hangja megváltozott.
– Megtudom magya… – kezdett bele a mondatba, de szavába vágtam.
– Nem vagyok rá kíváncsi. Otthon találkozunk és megbeszéljük. Siess! – mondtam egy fokkal halkabban és bontottam a vonalat.

Percek elteltével hallottam, ahogy a kulcs zörögni kezd a zárban, majd egy ajtócsapódást és határozatlan lépteket. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam és ne nevessek, miközben próbáltam minél dühösebb arcot vágni.  Ricsi először a konyhába, majd a fürdőbe mikor szóltam neki.
– Nappali! – mondtam erélyesen, a szó végét elharapva. Barátom pillanatok alatt előttem termett és tekintetemet fürkészte.
– Figyelj! – kezdett bele. – Csak segíteni akartam. Sajnálom, rossz ötlet volt.

Ricsi bűnbánó arca leírhatatlanul vicces volt. Hangos nevetésben törtem ki, amit Ricsi egy értetlen nézéssel nyugtázott. Mikor abbahagytam a nevetést rá is kérdezett:
– Mi volt ilyen vicces?
– Az, hogy imádlak te idióta! – ugrottam nyakába és szorosan magamhoz öleltem. Viszonozta ölelésem, majd kicsit eltolt magától.
– Akkor mégis beszéltél Erikkel?
– Igen. – mosolyodtam el „ördögi” tervem gondolatán. – Este lemegyek az élő showra. Erik nem mond semmit Olivérnek sem arról, hogy megyek, sem arról, hogy már nem haragszom rá, így én leszek a meglepetés.

­­***

Fél óra. Körülbelül ennyi idő állt a rendelkezésemre, hogy elkészüljek és odaérjek a székházba. Gyomrom már görcsben állt és izgatottan babráltam pólóm szélével. Egyszerű farmert, fehér toppot és bordó kiegészítőket viseltem, amik tökéletesen illettek a Lillától kölcsönkapott bordóbőrdzsekihez. Próbáltam szolid és mégis tökéletes sminket készíteni magamnak, amit remegő kezem és az izgulás nem igazán akart hagyni.
– Basszus! – szitkozódtam miközben már harmadszorra próbáltam kihúzni a szemem.

A sok elkent és félig-meddig lemosott próbálkozás hatására katasztrofálisan néztem ki. Mint egy élőhalott.
– Segítsek? – jött be a fürdőbe Lilla.
– Köszi. – nyújtottam felé a fekete szemceruzát és lehunytam a szemem.
– Min izgulsz ennyire? – érdeklődött miközben mesterien készítette el sminkem.
– Fogalmam sincs. Kicsit izgulok mit fog szólni Olivér, amikor meglát.
– Mit szólna?! – kérdezte költőien. – Örülni fog, nem is kicsit! – fogta meg a vállam támogatásul miközben bíztatóan mosolygott.

Az órámra pillantottam és elkerekedett a szemem.
– Jesszusom! El fogok késni. – ugrottam fel és a nappaliba futottam táskámért.

Gyorsan felkaptam fekete converse cipőmet, majd még egy utolsót pillantottam a tükörbe. Mikor teljesen késznek nyilvánítottam magam, sietősen egy-egy puszi keretében elbúcsúztam barátaimtól és levágtattam a lépcsőn egyenesen az utcára. Ott már kicsit lassabb iramban haladtam úti célom felé miközben ellenőriztem telefonomat. A lányok egy csomószor hívtak, de mivel nem hallottam nem vettem fel. Nemsokára úgyis találkozunk a székházban, majd ott beszélek velük, gondoltam magamban és visszacsúsztattam táskámba a készülőket. Futólépésben 20 perc alatt a székházhoz értem pont 3 perccel a kezdés előtt. Kivételesen nem a megszokott helyemre ültem, hanem egészen hátra ahol kevésbé vagyok észrevehető. Görcsben álló gyomorral és izgatottan foglaltam helyet az egyik széken. Pár másodpercek múlva kihunytak a fények és felkonferálták a mentorokat. Először Péterffi Lili lépett színpadra. Nagyon jól énekelt, érezhető volt, hogy már a verseny vége felé járunk. Miután Lili elhagyta a világot jelentő deszkákat, Lilu megkérte Szikora Robit, hogy konferálja fel az egyetlen csapatát. Mikor ez megtörtént kinyílt a led fal, ami mögött a srácok álltak és elfoglalták helyüket. Mikor Olivért megpillantottam torkomban dobogott szívem és a hasam még jobban görcsbe rándult gyomrom. Szemeivel keresett valamit. Jobban mondva valakit. Engem. Először jól megszokott helyemre pillantott, de mikor látta, hogy helyettem valaki más ül ott arca kicsit elkomorodott. Tekintetével tovább keresgélt miközben vége lett a kis videónak és a rajongók felsikítottak. Elindult a zene és Olivér ebben a pillanatban kiszúrt a közönség közül. Belekezdett a dalba, de mivel elvontam figyelmét elrontotta. Borzalmasan éreztem magam. Az én hibám, hogy elszúrta és ez rettentő nagy kockázat. Mi van, ha miattam kiesnek? Ha miattam nem válhat valóra az álmuk, amit elterveztek? Lehajtott fejjel próbáltam összeszedni magam, mert a sírás szélén álltam.

­***

Céltalanul bolyongtam a backstage-ben az After-X végét várva. Próbáltam összeszedni gondolataimat, kitalálni mit is mondjak Olivérnek miközben már legalább tizedszerre néztem meg az időt készülékemen. Az is megfordult a fejemben, hogy inkább hazamegyek, de Olivér pusztán a nézésével világossá tette, hogy beszélnünk kell. Egy kéz ért vállamhoz, amitől kicsit megugrottam és az illető a fülembe súgta: Egy pillanat és jön. Rögtön felismertem a hang tulajdonosát. Ya Ou volt az. Hirtelen megszólalni sem tudtam. Miközben sietett be az öltözőjükbe egy pillanatra még visszafordult és egy széles mosoly keretében rám kacsintott. Minden erőmet összegyűjtve elindultam a folyosó felé ahonnan Ya Ou jött és a végén megpillantottam Olivért, aki falnak döntve fejét gondolkozott. Pár pillanatig csak álltam és néztem őt. Nem mertem odamenni hozzá. Tartottam reakciójától. Megérezhette, hogy valaki nézi, mert fejét elemelte a hideg faltól és felém fordult. Meglepődöttség látszott szemeiben. Pár pillanatig tétovázott, majd megindult felém, ahogy én is felé. Megfeledkezve a körülöttünk lévő világról vetettem magam karjaiba, miközben mohón faltam ajkait. Hirtelen megfeledkeztem a versenyről, arról, hogy haragudtam rá. Egy dolog érdekelt csak végre újra vele vagyok.  Lassan váltunk el egymástól. Csak bámultam Olivér gyönyörű szemeit, amiben már az első pillanattól kezdve elvesztem.
– Kincsem kérlek ne… – szólalt meg Oli.
– Shh. – tettem ujjamat puha ajkára. – Ne mondj semmit! Felejtsük el! – mondtam azzal újra megcsókoltam.

Hátunk mögött szipogást hallottunk. Megfordultunk és Ákos állt ott, miközben műkönnyeit törölgette.
– Ez annyira romantikus. – nyávogott poénosan mire elnevettük magunkat.
– Neked nincs dolgod? – vontam fel kacagva szemöldököm.
– De már megyek is! – mutatott az öltözök irányába és már el is tűnt.

Visszafordultam Olivérhez és odasúgtam, hogy siessen, majd gyengéden beleharaptam fülébe.  Válasza egy apró bólintása volt, majd sietve az öltözőjükbe ment. Elmentem megkeresni a lányokat, ami elég egyszerű volt.  A megszokott helyünkön álltak és beszélgettek nagy valószínűséggel rólam, mert mikor Barbi megpillantott boldogan elkiáltotta magát.
– Nézzétek, itt van!

Megöleltük és megpusziltuk egymást, majd míg a srácok elkészültek el kellett mesélnem mi történt és merre jártam. Pár perc elteltével megjelentek a srácok is így jókedvűen indultunk haza. Semmi másra nem vágytam jobban, mint a puha, meleg ágyban Olivér karjai közt elalhassak. Fáradtak voltunk mindannyian. Mire megérkeztünk ideiglenes lakhelyünkhöz már alig álltunk a lábunkon. Mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak, majd bevonultunk saját szobáinkba. Utolsó emlékem az volt, hogy Olivér lágy csókot lehel ajkaimra és szorosan átölelve derekam elnyomja az álom, majd pár perc múlva engem is. Mikor újra kinyitottam a szemem egy ismeretlen szobába találtam magam. Sötét volt és hideg. Testemet mindössze fehérnemű takarta. Reszkettem és féltem. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón, amitől összerezzentem. Hogy kerültem ide? Mi történik velem? Ordította fejemben egy hang. A nagy faajtó, amin az előbb még dörömböltek kivágódott és egy sötét férfi lép be rajta. A szobában a nyitott ajtónak köszönhetően félhomály uralkodott, így a férfi arcát nem láttam csak annyit, hogy gonosz vigyor ült képén.
– Na, angyalom itt az ideje, hogy játszunk egy kicsit. – mondta mély hangján miközben felnevetett.

Gondolkodás nélkül kirohantam a másik ajtón és futottam a véget nem érő folyosón. Valamiben, talán a felgyűrődött szőnyegben megbotlottam, így pillanatok alatt a földön találtam magam. Lépéseket hallottam közeledni. A titokzatos férfi utolért. Felsikoltottam mikor tetovált kezeit körbefonta körülöttem.
– Ne fuss előlem angyalom! – vicsorogta. 

23.Fejezet - Ribillió

Sziasztok! Ismét késtem azonban most nem foglak titeket azzal untatni, hogy leírom mennyire sajnálom etc. etc. Őszintén úgy vagyok vele, hogy ez a nagyobb szünet nyitotta nekem fel a szememet. Sok levelet kaptam facebook-on, hogy sajnáljátok/sajnálják, hogy mostanában nem hozok részeket. Azonban minden levélben az is benne volt, hogy szeretitek amit csinálok és a történetemet. Ez hatalmas erőt adott nekem és köszönöm nektek!

Mindannyian tudjátok, hogy Olivér kilépett a BytheWay-ből. Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én nem haragszom rá. Sőt! Büszke vagyok rá, hiszen csak azt tette amit nekünk is tanított: követte az álmait. 

Sajnos ez a nyári szünet utolsó része. De attól még, hogy vége a nyárnak a részek nem fognak elmaradni és a legfontosabb NEM LESZ TÖBB SZÜNET! Próbáltam kárpótlásul hosszabb és izgalmasabb részt írni, mint általában. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!

xoxoFanni

Fanni 

Visszatekintés:
Felpattantam a földről és a nappaliba rohantam ahol Olivér rám várva nézte a TV-t. Az ölébe dobtam a cetlit és halál nyugodtságot tettetve csak ennyit kérdeztem:
- Mégis ki az a Detti?

Olivér értetlenül pillantott rám, majd kezébe vette a szórólap darabot és elképedt. Nem szólt semmit. Bizonyára hangját kereste. Ekkor azonban már nem tudtam tettetni nyugodtságomat. Teljesen kikelve magamból ordítottam rá.

– Süket vagy?! Ki az a Detti? – ismételtem meg előbb elhangzott kérdésemet.

Lassan feltápászkodott a kanapéról és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Pár másodperc múlva még egyet, majd még egyet lépett, de én úgy távolodtam el tőle. Nem akartam a közelében lenni, sőt. Végül azonban nem tudtam tovább hátrálni, mert a falnak ütköztem. Olivér kihasználta ezt és egészen közel jött. Kezét végighúzta karomon miközben szememet kereste.

– Ne érj hozzám! – löktem el magamtól. – Megcsaltál? – tettem fel a fejemben újra és újra elhangzó kérdést. Azonban mikor ezt kimondtam gyomrom összeszorult, hangom elcsuklott és a sírógörcs kerülgetett.

– Kicsim ezt te sem gondolhatod komolyan. – mondta halkan.

– Ne kicsimezzél! – csattantam fel újra. – Megcsaltál vagy sem?

– Nem! – vágta rá ingerülten, de aztán pillanatok alatt lenyugodott.

– Akkor mégis hol a szarban voltál, amikor állítólagosan dolgod volt? És elárulnád, milyen estét szeretne megismételni szerény személyeddel drágalátos Dettikéd? 

Nem szólt semmit. Egy árva szót sem. Csak hallgatott és szemeivel a földet pásztázta. Nem értettem miért nem válaszol. Nem értettem miért nem mondja el azt, ami valójában történt. Legbelül azonban féltem, sőt rettegtem attól, hogy azért hallgat, mert válaszával túl nagy fájdalmat okozna nekem. Hirtelen rám emelte tekintetét. Mélyen szemembe nézett, miközben összefonta ujjainkat.

– Nem csaltalak meg! – mondta rekedtes hangján.

Visszasétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt és onnan pásztázott tekintetével. Én csak álltam a hideg falnak dőlve, teljesen lemerevedve. Egy kövér könnycsepp gördült le akaratlanul is arcomon. Fogalmam sem volt mit kéne most tennem vagy gondolnom. Bizonytalan voltam.

Óráknak tűnő percekig néztük egymást néma csendben. Fogalmunk sem volt mit mondhatnánk a másiknak. Végül Olivér törte meg a csendet, és amit mondott eléggé felkeltette érdeklődésemet.

– Kicsim én ezt csak miattad csináltam.

– Ezt, hogy érted? – értetlenkedtem. A kanapé másik feléhez sétáltam és karfájára ültem, ezzel is tartva barátommal a távolságot. Felém fordult és tekintetemet kereste. Közelebb csúszott a kanapén és meg akarta fogni kezem, de elhúztam. Tudomásul vette, hogy nem fogom közelebb engedni magamhoz, ezért inkább folytatta.

– Aznap este mikor összevesztünk kaptam egy SMS-t, hogy menjek a klubba. Az üzenetben megírták, hogy elmegyek, ha nem akarok neked rosszat. Másnap a próbák után Erikhez mentem és onnan mentem a megadott helyre.

– De miért nem mondtad el? Miért kellett ezt eltitkolnod? – vágtam bele a mesélésbe.

– Nem akartam, hogy aggódj miattam és az üzenetbe az is benne volt, hogy nem mondhatom el senkinek. A srácok sem tudták hová megyek. Csak Eriket avattam be, mikor nála voltam. Este tizenegyre a klub mögött vártam, ahogy kérték, de csak egy óra múlva jelent meg egy lány. Egy levelet adott. Megbízták, hogy várakoztasson meg és csak azután adja át. Az üzenet fenyegetés akart lenni azt hiszem. Adam szét akar minket választani.

– Mi? Ennek mi köze van Adam-hez? – kérdeztem értetlenül. Zavaros volt az egész.

– Bementem a klubba megkeresni a csajt. Ő elmondta, hogy nézett ki a srác, aki odaadta neki. Minden teljesen igaz Adam-re.

– Ez biztos?

– Igen. Törzsvendég, izmos, mikor odament már félig részeg volt, velem egyidős. – bizonygatta igazát.

– Szóval nagy valószínűséggel ő volt. – állapítottam meg. – A mesédből azonban az még nem derült ki mennyire éreztétek jól magatokat. – lóbáltam előtte a nagy zűrt okozó cetlit. Kikapta kezemből és apró darabokra tépte, majd eldobta.

– Nem történt semmi. Meghívott egy italra, beszélgettünk és táncoltunk. Amikor meg akart csókolni leállítottam. – ekkor közelebb csúszott hozzám és végigsimította arcomat. – Én csak téged szeretlek!

– Olivér, nekem most gondolkoznom kell! – pattantam fel a kanapéról. Az ajtó felé indultam, ahova ő is követett. Felkaptam magamra kabátom, cipőm és táskám miközben folytattam. – Mond meg a srácoknak, hogy sajnálom, de elment a kedvem a kávézástól, majd máskor bepótoljuk.

– Szóval nem hiszel nekem. – motyogta orra alatt.

– Én hiszek, csak ne kelljen csalódnom. – néztem elkeseredett szemeibe, majd kiléptem a lakásból. Nem hazudtam neki. Tényleg elhittem, amit mondott, azonban tudtam, hogy magamban kell elrendeznem ezt a dolgot.

– Hova mész? – szólt utánam.

– Nem tudom. Majd jövök. – mondta és futásnak eredtem le a lépcsőn egyenesen az épület kijárata fele. Minél előbb el akartam menni nehogy Olivér utánam jöjjön. Kivágtam a kijárat ajtaját, de ezzel a lendülettel nekicsaptam valakinek.

– Hé, mi a baj? – kapta el kezemet az illető és visszarántott. Maykee aggódó szemeivel találtam szembe magam.

– Semmi – mondtam és indulni akartam, de nem eresztette csuklómat.

– Látom, hogy valami van. Összevesztettek Olivérrel? Vagy más?

– Mondtam, hogy semmi. És ha lenne, akkor se veled osztanám meg. – dörgöltem orra alá. – Most pedig ha elengednél, menni szeretnék.

Lehámoztam Miki kezét csuklómról és elindultam. Fogalmam sem volt hova megyek. Egy dolog járt az eszembe: jó messze innen.

***

Már vagy egy órája bolyongtam Budapest utcáin elkeseredve. Túl sok minden kavargott a fejemben és nem tudtam épeszűen gondolkodni. Sok minden történt velem mostanában, amiket nem bírok megemészteni. A lányok rengetegszer kerestek, de nem volt kedvem beszélni velük, így inkább kinyomtam.  Találtam egy nyugis parkot ahol leültem egy padra és elmélyedtem kusza gondolataim halmazába. Szükségem lett volna valakire, akinek elmondhatom ezeket a dolgokat. Valakire, akinek sírhatok a vállán és elmondhatom, mit érzek vagy gondolok. Egy barátra. A szél egyre erősebben fújt és bőrdzsekimben is kezdtem fázni. Hazamenni semmiképp nem akartam, míg át nem gondoltam mindent és el nem döntöm, mi legyen. Hirtelen két nagy kéz takarta el szemeimet és egy ismerős hang suttogott füleimbe.

– Na ki vagyok?

– Akire most a legnagyobb szükségem van. – borultam karjaiba és utat engedtem könnyeimnek. Szorosan karjai közt tartott, érezte, hogy szükségem van rá.

– Shh, ne sírj! Arcodra fagynak a könnyeid. – próbált egy elég gyatra viccel feldobni. Sikertelenül.

Pár perc múlva abbamaradt sírásom és ölében ülve, hüppögve hallgattam az autók és a főváros zaját.

– Te teljesen átfagytál! – aggódott. – Felmegyünk hozzám és felmelegszel, rendben?

Válaszom mindössze egy apró bólintás volt és kikászálódtam öléből. Ő is felállt a padról, átkarolta vállamat és elindultunk lakása irányába. Végig néma csendben sétáltunk az utcákon, míg egy régi emeletes házhoz nem értünk. Ricsi illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót., így beléptem az épület földszintjére. Körbenéztem és meg kellett állapítanom, hogy belülről is ugyanolyan ütött-kopott, régi, mint kívülről. A falak elég koszosak voltak és színüket sem nagyon lehetet felismerni, milyenek lehettek fénykorukban. A nagy ajtón, amin bejöttünk a festék már le volt kopva és volt rajta néhány nagyobb karcolás, horpadás. Az egész házon meglátszott az idő vasfoga.

– Gyere, menjünk fel gyalog! – nyújtotta kezét. Gyorsan felfutottam a lépcsőn ezzel is kicsit felmelegítve magam és megálltam a Ricsi nevével díszelgő ajtó előtt.

–  Ez lenne az. – nyitott ajtót.

Ledobáltuk kabátjainkat és cipőinket, majd a konyhába mentünk. Helyet foglaltam az egyik széken és onnan figyeltem barátomat.

– Min mosolyogsz? – tette le elém az asztalra a gőzölgő bögrét és leült mellém.

– Semmin. Csak azon gondolkoztam, hogy megváltoztál. Sokkal érettebb és komolyabb vagy, mint mielőtt felköltöztem volna Budapestre.

– Öregszem. Nem tehetek róla. – nevette el magát, amitől még szélesebb mosoly kúszott arcomra.

– Végre mosolyogsz. – simogatta arcomat. – Miért voltál úgy összetörve a parkban?

Egy nagyot sóhajtottam és belekortyoltam a forró teámba, majd elmeséltem neki a mai nap történéseit.

– Szerintem igazat mond. – állapította meg a végén Ricsi.

– Szerintem is.

– Akkor nem értem. Mi itt a probléma? – nevetett fel. – Ti nők olyan érthetetlenek vagytok.

–  Nem tudom. Úgy érzem, hogy valami nincs rendben. És amúgy is haragszom rá.

– Te tudod. – hagyta rám a dolgot.

– Lilla most iskolában van? – tereltem a témát.

– Nem tudom. Lehet. Tegnap este nem aludt itthon úgyhogy fogalmam sincs.

– Na, hogyhogy? Összevesztetek?

– Igen. – hajtotta le fejét. – Elég rendesen egy idióta osztálytársa miatt.

– Miért? mi történt?

– Rá hajtott a szemem előtt. 

– Szóval féltékeny voltál. – mosolyodtam el alig láthatóan.

– Úgyis mondhatjuk. Ezen később jól összebalhéztunk, aminek a vége az lett, hogy a barátnőjénél aludt.  Már egy csomó bocsánatkérő üzenetet hagytam neki és rengetegszer hívtam is, de semmire nem reagál. De ezt a témát inkább hanyagoljuk. Nem nézünk meg egy filmet?

– Én csinálom a pattogatott kukoricát.  – ugrottam fel az asztaltól. Ricsi bevonult a nappaliba valami film után nézve miközben én üdítőt és különféle nasikat pakoltam egy tálcára. Minden kaját behordtam a nappaliba és leültem a kanapéra arra várva, hogy kezdődjön a film. Ricsi behúzta a sötétítőket így a szobában teljesen mozi hangulatot varázsolt.

– Ez jó lesz? – nyújtotta oda ezer wattos mosollyal a CD tokot.

A feláldozhatok első és második része. Nálunk már hagyomány, hogyha együtt filmezünk mindig valami akció filmre esik a választás, ez a film pedig az egyik kedvencem volt. Ebédre rendeltünk egy hatalmas pizzát és még vacsorára is azt ettük. Észre se vettük és a nap csak úgy elment. Ekkor döbbentem rá mennyire már a Ricsivel eltöltött idő.

– Nincs kedved itt aludni? – kérdezte hirtelen.

– Hát nem is tudom.

– Ugyan már. Látszik, hogy semmi kedved hazamenni és amúgy is olyan keveset voltunk az elmúlt időben együtt. Légyszi! – könyörgött, mint egy kisgyerek.

– Biztos?

– Persze, hogy biztos. – adott egy cuppanós puszit arcomra.

Előkerestem táskámból telefonomat és pötyögni kezdtem Olivérnek egy SMS-t.

„ Ma nem megyek haza. Ricsinél alszom.”

Alig pár perc elteltével, idegesítő, csipogó hangot adott ki a készülék jelezve, hogy SMS-em érkezett. Megnyitottam és olvasni kezdtem az üzenetet.

„Rendben. Hiányzol.”

Erre már nem válaszoltam semmit. Fogalmam sincs mit válaszolhattam volna. Írtam volna meg neki, hogy Ő is nekem? Hogy legszívesebben most ölelő karjai közt lennék? Vagy válaszoltam volna neki valami olyat, amivel biztos hogy megbántom? Jobbnak láttam, hogy nem írtam neki vissza, hiszen még mindig dühös voltam rá. Dühös, amiért nem avatott be már az elején. Dühös, amiért még a történtek utána sem árulta el, mi történt. Ki tudja, talán ha nem találom meg azt a papír fecnit soha nem is tudom meg.

– Figyelsz rám egyáltalán? – pöckölte meg orromat Ricsi.

– Mi? Ja, persze figyelek.

– Vettem észre. Akkor miről beszéltem? – tesztelt.

– Hát… Öhm… Jó lebuktam.

– Minden rendben? – csúszott hozzám közelebb miközben arcomat fürkészte.

– Persze. – küldtem felé egy bíztató mosolyt. – Csak kicsit álmos vagyok.

Gyorsan megágyaztunk, majd kaptam Ricsitől egy pólót pizsamának.

– Jó éjt Prücsök! – adott puszit homlokomra.

– Neked is. – öleltem meg.

Reggel nagyon rosszul éreztem magam, lehet kialvatlanságom volt az oka. Egész éjjel csak forgolódtam és egy szemhunyásnyit nem aludtam. Mikor felébredtem egyedül találtam magam a lakásban. Ricsi biztos elment bevásárolni, így gondoltam feltalálom magam és készítek valami reggelit. Gyorsan összedobtam magamnak egy rántottát és elfogyasztottam, majd a fürdőbe mentem lezuhanyozni. Meleg víz fröcskölődött csupasz hátamra, ez az érzés megnyugtató volt. Sóhajtottam és egész testemet bekentem a dinnye illatú tusfürdővel. Legalább tíz percig folyattam magamra a forró zuhanyt, amikor csöngettek. Elzártam a csapot, majd kezemmel megragadtam a puha törölközőt. Magam köré tekertem és kiszálltam a csúszós kádból. Az ajtóhoz siettem és kinyitottam.

– Na, mi van csak nem itthon hagytad a kulcsod? – nevettem, de ahelyett, hogy Ricsivel találtam volna szembe magam Lilla állt előttem.

– Na, szép! – nevetett gúnyosan. – Összevesztünk Ricsivel és te rögtön elcsábítottad. Nem volt neked elég Olivér? Gusztustalan vagy! – sziszegte, majd sarkon fordult.

Hirtelen nem értettem miről beszél, miért akadt ki rajtam ennyire. Aztán végignéztem magamon és megértettem. Mit sem törődve azzal, hogy egy szál törölközőben vagyok Lilla után eredtem miközben nevét kiabáltam.

– Lilla! Lilla, kérlek, várj! – kaptam el karját és elé álltam. – Félreértetted az egészet!

– Hát nekem nem úgy tűnik! – mért végig szemeivel. Kikerült és tovább indult. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor utána kiáltottam.

– Nem feküdtem le Ricsivel.

Ekkor hirtelen megállt. Megfordult és visszasietett hozzám.

– Mi?

– Nem feküdtünk le. – ismételtem meg. – Összevesztem Olivérrel és elmentem otthonról. Kint egy parkban találkoztunk és beszélgettünk. Aztán itt aludtam a kanapén. Nem történt köztünk semmi.

– Ez komoly?

– Igen. Szeret téged és nem csalna meg. Fontos vagy neki.

Amint ezt kimondtam keserves nyikorgással kinyílt a nagy ajtó és hős szerelmesünk lépett be rajta. Ricsi.

– Hát ti meg mit csináltok itt? – lepődött meg. – Fanni, miért csak egy törölköző van rajtad? Meg fogsz fázni!

– Szerintem a legjobb az lesz, ha most mindannyian felmegyünk és tisztázzunk mindent. – javasoltam.

Így is tettünk. Felmentünk Ricsiék lakásába és amíg én felöltöztem Ricsi és Lilla rendezték a dolgaikat. Éppen a nappaliba mentem be, amikor nagy csókcsatát vívtak.

– Nem akarok zavarni! – mondtam nevetve.

– Dehogy zavarsz! – váltak el egymástól és mosolyogtak, mint a tejbe tök.

– Örülök, hogy boldogok vagytok. 

– Fanni, szeretnék bocsánatot kérni! Nem gondoltam komolyan, amiket a fejedhez vágtam.

– Semmi baj! Meg van bocsájtva. – mosolyogtam.

A következő pillanatban megszólalt a már jól ismert csengő hangja. Ricsi éppen felpattant volna, amikor felajánlottam, hogy ajtót nyitok.

– Mekkora forgalom van ma! – jegyeztem meg magamnak. Elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam az ajtót. A látogató háttal állt nekem és csak akkor fordult meg mikor hozzáértem vállához.

– Erik?

22.Fejezet-Az a bizonyos éjszaka

Drága Olvasóim! Megérkezett a várva várt új rész! Hihetetlen, hogy +20.000 oldalmegjelenítést gyűjtöttetek össze. Köszönöm, hogy vagytok nekem és olvassátok az irományomat. Remélem ez a rész is annyira elnyeri tetszéseteket, mint az előző és most sem felejtitek el elmondani nekem a véleményetek a történésekkel kapcsolatban! Hatalmas kiss mindenkinek! Legyetek rosszak! ;) 

xoxo Fanni

Olivér

Akkoriban nagyon ránk járt a rúd! Először Fanni balesete, majd megjelent Adam és még az a késő éjszakai találkozás is. Gyűlölök titkolózni akkor azonban még is ezt kell tennem, hogy őt megóvhassam.  A próbáknak öt órakor vége lett, így a srácok haza indultak én, pedig bátyám lakásra. Lassan sétáltam végig az utcákon miközben sok mindenen agyaltam. Nem akartam hazamenni, mert ha kiszökök sokkal nagyobb esély volt arra, hogy lebukom. Így viszont, hogy Erikhez megyek erre semmi esély, hiszen ő azt is tudja mi a dolgom. Felcsöngettem és bátyám rögtön ajtót nyitott. 

- Köszi, hogy itt lehetek. amíg nem kell mennem. - hálálkodtam.

- Nincs mit. Ha te ezt így látod jónak, támogatlak, de biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned? Nincs más megoldás? - faggatott Erik.

- Nem tudom. - vontam meg a vállam komoran. - Fogalmam sincs, mi lenne a helyes lépes.

***

Az órám már a háromnegyed tizenkettőt ütötte azonban a Ő még mindig nem volt ott. Tizenegyre beszéltük meg és még mindig sehol. A szél hűvösen fújt még abban a kis sikátorba is ahol én fagyoskodtam negyvenöt perce. Idegesen járkáltam a sötét éjben miközben titokzatos meghívásomon gondolkoztam. Tegnap éjszaka kaptam egy SMS-t ismeretlen számról. Nem volt benne más csak az időpont, a helyszín és az, hogy mindenképp eljövök, ha nem akarom, hogy szerelmemnek bármi baja essen. Utóiratban pedig csak annyi, hogyha bárkinek szólók csak magamat okoljam a következmények miatt. Nem ijedtem meg a levéltől kockáztatni azonban semmiképp nem szándékoztam így keveredtem a kis mellékutcába. A sikátor egy klub mögött helyezkedett el így hallani lehetett az onnan kiszűrődő különféle zajokat várakozás közben. Hátam mögött magas sarkú kopogását véltem hallani, így megállapítottam, hogy akire várok, egy nő.

- Patocska Olivérhez van szerencsém? - kérdezte egy lágy, női hang. Lassan megfordultam és a rossz fényviszonyok miatt, félhomályban egy alakot pillantottam meg, a hang tulajdonosát.

- Igen, én vagyok.

A női alak előrelép pár lépést ezzel már teljesen láthattam. Körülbelül tizennyolc éves lehetett és fekete kihívó mini ruhát viselt. Arca kicsit rémült és megilletődött volt. Kezében egy borítékot tartott.

- Ezt egy férfi küldi önnek. - nyújtotta át a kezében lévő levelet, majd tipegve a klub hátsó bejárathoz ment. Még egy pillanatra rám emelte tekintetét, majd becsukta maga után az ajtót. Mikor újra csak magam voltam a kis sikátorban gyorsan feltépem a jól becsomagolt levelet és olvasni kezdem tartalmát. Azonban amit olvastam egyáltalán nem tetszett. Ingerülten a klub bejáratához sétálta

m, majd mintha csak egy vendég lennék egyenesen a pulthoz mentem. Próbáltam palástolni idegességemet és kértem magamnak egy pohár whiskeyt. Miközben italomra vártam körbenéztem kicsit a helyiségben. A falakon égősorok futottak végig és fényeik igazán hangulatossá varázsolták a helyet. A klub sarkaiban elhelyezett hangszórók miatt az egész teret betöltötte a zene, így az ember a gyomrában érezhette a basszus lüktetését. A zene hangereje, a villódzó fények és az egymáshoz simulva táncoló embertömeg teljesen visszaadta a menő klubok légkörét. Szememmel a lányt kerestem azonban a tömegben sehol sem láttam. Egy női hang szólalt meg mögöttem, amit rögtön felismertem.

- Az itala. - mondta szűkszavúan és elém lökte a poharat.

- Beszélnem kell veled! Most!

- Nem lehet. Dolgozom. - mondta flegmán miközben kiszolgált két pasit mellettem.

- Gyors leszek. - próbálkoztam tovább.

- Két percet kapsz! - mondta határozottan. Kijött a pult mögül kézen fogott és egy nyugodt helyre rángatott, talán egy öltözőbe. - Mit akarsz? - kérdezte nem túlzott kedvességgel.

- Tudnom kell kitől kaptad ezt a levelet!

- Még nyitáskor kaptam. Ő volt az első vendég, aki idejött. Kért egy pohár italt majd elém csúsztatta a borítékot és megmondta, hogy itt leszel és, hogy várakoztassalak meg, majd csak azután adjam oda a levelet. Körülbelül annyi idős lehetett, mint te és talán olyan magas is. Sötét barna haja volt és izmos. Már amikor megérkezett ide, akkor sem volt teljesen józan. Sokat jár ide, már törzsvendégnek számít, a nevét azonban nem tudom. - hadarta a szőkeség. Igyekezett mindent összeszedni, ami csak az eszébe jutott. - Remélem tudtam segíteni, de most már tényleg mennem kell.

- Köszönöm! Sokat segítettél. - küldtem felé egy mosolyt, miközben elviharzott. Biztos voltam benne, hogy ki a fenyegető. Visszaindultam azon az úton amerre elrángatott a szöszi, így újra a klubban találtam magam. A pultnál elfoglaltam előbbi helyem és kértem magamnak még egy italt, hátha az segítene gondolkozni, hogyan állítsam meg a fenyegetőt. Semmi épeszű ötlet nem jutott eszembe, így kértem még egy, majd pár perccel később egy újabb pohárral. Az alkohol marta a torkomat és kezdett a fejembe szállni, de nem érdekelt. Egyetlen dolog járt a fejembe, meg kell állítanom azt, aki bántani akar minket. Újra és újra a levél utolsó mondata járt az eszembe. Szétszakítalak titeket! Belemélyedtem kusza gondolataimba, amikor valaki a vállamat kezdte el böködni. Megfordultam a széken és egy lánnyal találtam szembe magam. Lila mini ruhát viselt és barna haja a vállára omlott. Óriási mosoly ült arcán miközben végigmért.

- Leülhetek? - kérdezte nyávogós hangon, miközben a mellettem lévő székre mutatott.

Némán bólintottam, majd visszafordultam poharamhoz és szuggerálni kezdtem. A lány helyet foglalt mellettem és elég erőteljesen bámul,t ami egy idő után idegesítővé vált.

- Szeretnél valamit? 

- Mi? Nem. Dehogy. Miért? 

- Mert engem bámulsz és idegesít. - válaszoltam elég durván, de ő csak tovább játszotta a cuki kislányt és nyivákolós hangon válaszolt.

- Ja, bocsi csak azon tűnődtem, honnan lehetsz nekem ennyire ismerős. - rebegtette szempilláit. 

- Fogalmam sincs, honnan ismerhetsz. - vontam vállat. Semmi kedvem nem volt elmondani, hogy biztos a TV-ből, mert tuti nem tudnám lekaparni magamról utána. De a tervem nem vált be, mert így se akart békén hagyni. 

- Nincs kedved táncolni? - kérdezte mosolyogva, miközben tekintetemet kereste. 

- Nincs!

- Akkor legalább hadd hívjalak meg egy italra. - próbálkozott tovább.

- Azt elfogadom. - mosolyodtam el halványan. Kértünk két pohár whiskey-t és gyorsan lehajtottuk. Beszélgetésbe elegyedtünk és nevettünk.

- Biztos nincs kedved táncolni? - dőlt a vállamra a csaj és közelebb húzódott hozzám.

- Addig úgysem fogsz békén hagyni, igazam van? - nevettem fel.

- Eltaláltad. - kacsintott. 

Kézen fogott és egyenesen a tömeg közepére rángatott, ahol táncolni kezdett. Követtem a példáját. Pár számot végig táncoltunk, majd megragadta a kezem és húzni kezdett egy számomra ismeretlen helyre. Elég határozott volt, így nem álltam ellen, de fogalmam sem volt mit forgat a fejében. Egy ajtóig ráncigált, amire az volt ráírva: Belépni csak az itt dolgozóknak! Mit sem törődve ezzel a felirattal benyitott. Kíváncsi voltam hova hozott, így bementem utána. Az italraktárban találtam magam, miközben pimaszul mosolyogva közelebb lépett hozzám a most "megismert" lány. 

- Mire készülsz? - viszonoztam mosolyát, miközben én a falnak, ő pedig nekem simult.

- Nyugi. Csak bízd rám magad! - simított végig kezét arcomon, majd közelebb hajolt. Már majdnem összeértek ajkaink, amikor eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám, nem értette mit is akarok, így sürgetett az idő, hogy végre kinyögjek valamit. 

- Figyelj ez... Nekem van barátnőm.

- És? - rángatta a vállát, mintha csak annyit mondtam volna, hogy milyen nap van. 

- Nem akarok tőled semmit. - böktem ki végre.

A lány arca elkomorult, majd a következő pillanatba csattanást éreztem arcomon. Felkapta kis táskáját a földről, majd sértődötten elhagyta a helyiséget. 

A falnak támaszkodva leültem a hideg földre fejemet fogva. El se hiszem, mit tettem majdnem. Hogy lehettem ekkora egy idióta? És akkor még enyhén fogalmaztam. Meg sem érdemlem Fannit. Legalább fél órát ültem az italraktár padlóján, magam elé bámulva. Tudtam, hogy lassan haza kéne indulnom, de nem tudtam, hogy fogok majd Fanni szemébe nézni.