30. Fejezet – Lakás

Fanni

Visszatekintés:
Olivér mutatta a képernyőn a felirat. Elhúztam a zöld gombot és meghallottam barátom hangját. Zaklatottnak tűnt és nagyon hadart. Annyit mondott, hogy el kell mennem a megadott címre minél gyorsabban, majd letette.

– Srácok nekem rohannom kell. Azt hiszem valami baj van.

Szapora léptekkel siettem úti célom felé miközben aggódásom a tetőfokán volt. Fogalmam sem volt mi történhetett vagy, hogy mekkora a baj. Ez a semmit tudás igazán idegesített. Izgulásom szüleménye az lett, hogy legalább négyszer tévedtem el és a végére már azt sem tudtam merre vagyok. Megálltam egy magas romos ház előtt és nekidőltem. Mély lélegzetet vettem, hogy lelassítsam gyors szívverésem és átgondoltam merről is jöttem. A harang halk hangját hallottam a távolból. Automatikusan az órámra pillantottam. Öt óra mutatta a kijelző. Újabb levegőt vettem és összeszedtem magam, majd – most már a helyes irányba – indultam. Lassacskán a jó utcába értem és a házak feliratát figyeltem, hogy megpillantsam a megadott számot. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha valaki figyelne, de mikor hátra néztem az egész utcán senkit nem láttam. Tovább folytattam utam és ekkor már lépteket is hallottam, de először azt hittem csak képzelődöm és a saját cipőm hangjától ijedek meg. Egy pillanatra megtorpantam, hogy újra elolvassam Olivér üzentét ekkor azonban a lépések nem hallgattak el csak pillanatok múlva. A vér megfagyott ereimben, a szívem megállt egy pillanatra, a lábaim gyökeret vertek. Néhány másodpercig mozdulni sem mertem, majd összeszedtem minden bátorságom és megfordultam. Felkészültem arra, hogy Adam fog velem szemben állni és azt tehet velem, amit csak akar. Azt hiszem képes lettem volna szembenézni vele. Erre azonban nem került sor. Legnagyobb meglepetésemre Olivér állt tőlem pár méterre, arcán óriási mosollyal.

– Fogalmad sincs róla mennyire megijesztettél – öleltem szorosan magamhoz. – Mi a baj? Mi történt?

– Sajnálom baba, de az információ szigorúan titkos.

Egy határozott mozdulattal megfordított és eltakarta a íriszeimet. Pillanatokon belül a szememre egy kendő került ezzel megfosztva a fénytől és mindentől, amit eddig láttam. Köpni, nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől. Mi történik körülöttem? Mikor megkötötte tarkómon az anyag két végét egy apró puszit adott nyakamra.

– Mit fogunk most csinálni?

– Hát elég sok ötletem lenne – nevetett fel perverzen. – De ez akkor is meglepetés. Nem szedhetsz ki belőlem semmit.

Finoman lökött rajtam egyet jelezve, hogy induljak el, de meg sem mozdultam. Megmakacsolva magam álltam egyhelyben miközben kíváncsian vártam erre mit lép majd. Gyorsan megértette, hogy míg nem tudok semmit önszántamból biztos nem fogok elmozdulni, ezért újabb próbálkozás helyett felkapott és úgy kezdett el cipelni.  Nevetve díjaztam ötletét és reménykedtem, hogy senki nem jön az utcán, mert elég félreérthető volt a helyzet. Még néhány métert sétáltunk, majd Olivér balra fordult és egy lépcsőn kezdett fellépkedni.

– Most már tényleg elárulhatnád hová viszel.

– Türelem szívem! Nemsokára kiderül.

Egy ajtó előtt állhattunk meg, mert Olivér lerakott a földre, így újra érezhettem lábam alatt a talajt. Zsebében kulcs után kutatott, mivel pillanatok múlva már a tárgy zörgését hallottam, majd azt, ahogy Oli a zárral kezd el babrálni. Nemsokára kitárult előttünk az ajtó barátom pedig belépett a helyiségbe, majd megfogta kezem és maga után húzott. Egy bizonyos ponton megállt. Egy pillanatra ellépett tőlem s a függöny elhúzásának hangját hallottam , majd újra mögöttem termett és leszedte szememről a kendőt. Párat pislogtam, hogy szemem megszokja a kevés fényét, majd körbenéztem a lakásban. Egy teljesen üres szobában találtam magam. A fény már alig szűrődött be a hatalmas ablakon. A nap lemenőben volt, ezáltal még titokzatosabbá téve a helyet. Kérdőn pillantottam Olivérre, aki mosolyogva szorosan karolta át derekam. 

– Hol vagyunk? – kérdeztem eltolva magamtól, hogy szemébe nézhessek.

–  Attól függ… – adta a titokzatos választ, amit egy érdekes arckifejezéssel díjaztam.

– Na, most komolyan hova hoztál?

– Előbb nézzünk egy kicsit körül, rendben? – kacsintott és egyik kezével átkarolva indultunk el egy másik helyiségbe.

A következő szoba kisebb volt, mint az előző, de a közepén egy kanapé helyezkedett el. Olivér teljesen otthon érezte magát, elterült a szófán és onnan figyelte, ahogy körbenézek. Az egész lakás olyan volt, mint amilyeneket az amerikai filmekben láttam. Ebben a szobában a hatalmas ablak előtt egy párkány is helyet kapott. Elképzeltem milyen kényelmes lehet ott esőben olvasni vagy reggel a nap fénye mellett meginni a kávét, esetleg összebújni Olivérrel egy hideg téli napon. Elhessegettem fantáziálásomat és meg sem várva, hogy barátom feltápászkodjon egyedül indultam a lakás további részeinek felfedezésére. Még egy üres szobát, egy teljesen berendezett konyhát és fürdőszobát rejtettek az eddig csukott ajtók.

– Ezt milyen szobának tudnád elképzelni? – hallottam meg Olivér hangját hátam mögül, mikor az utolsó üres szoba ablakán nézelődtem ki.

Megfordultam és megpillantottam, ahogy az ajtófélfának támaszkodva kémleli arcomat.

– Ez az, amire gondolok? – léptem hozzá közelebb és egyik kezemmel végigsimítottam arcán.

Kérdésemet egy kuncogással díjazta, majd aprót bólintott. Válaszára felsikítottam és karjaiba ugrottam. Nevetve megpörgetett a levegőbe, majd megcsókolt. El se akartam hinni, ami ebben a pár percben történt velem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar komolyra fordul a kapcsolatunk és most mégis itt vagyunk egy lakásban, ahol lehet, hogy egy hónap múlva már együtt fogunk lakni. Annyira boldoggá tett Olivér ezzel, hogy elmondani nem lehet. Csípjetek meg, ha álmodom! – gondoltam magamban, miközben egy puszit adtam Oli szája szélére.

– Tetszik a hely? – kérdezte, miközben újra végignézett a szobán.

– Imádom! – jelentettem ki, de ekkor eszembe jutott egy rettentően fontos dolog. Tudhattam volna, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. – Olivér nekünk, hogy lesz pénzünk erre a hatalmas lakásra?

– A kéró az egyik haveromé. Először csak albérlők lennénk, aztán, majd ha úgy alakul megvesszük tőle. Ne aggódj én ár elintéztem ezeket a dolgokat.

– De Olivér ez még így is rengeteg pénz.

– Kincsem megoldom, tényleg! A bútorok miatt sem kell fájnia a fejednek. Azt is elintéztem.

– Mindenre gondoltál?

– Igen. – vigyorgott elégedetten.

Újra helyet foglalt a kanapén és ölébe húzott engem. Elmondta, hogy kiskorában sokat játszott a barátjával ebben a lakásban és mindig is imádott itt lenni, ezért is gondolt arra, hogy tökéletes hely lenne számunkra. Mesélt a terveiről is a különböző szobákkal kapcsolatban. A berendezéssel kapcsolatban szabad kezet kaptam, de fogalmam sem volt, hogy fogom ezt mind egyedül megoldani, hiszen Olivérnek most a verseny lefoglalja minden idejét. Miközben Oli megállás nélkül beszélt én belemerültem gondolataimba, amit pár perc múlva észre is vett.

– Kincsem figyelsz? – kalimpált szemem előtt. – Baj van? Mégsem tetszik a hely?

– Nem erről van szó – mosolyodtam el. – Olivér nem sietjük el?

– Mit?

– Ezt az összeköltözősdit. Még csak néhány hónapja ismerjük egymást és nekem fontos a kapcsolatunk. Nem akarom elrontani.

– De szívem eddig is együtt laktunk.

– Tudom, de ott nem csak ketten vagyunk. Ha összeköltözünk az hatalmas lépés lesz a kapcsolatunkban.

– Jaj, te lány – ölelt magához és egy puszit adott hajamra. – Ne félj! Megleszünk itt és nem fog a kapcsolatunk rovására menni. Biztosítalak róla.

Olivér szavai teljesen megnyugtattak, így már nem aggódtam semmin. Rádöbbentem, hogy igaza van nem fog sok minden változni ezzel az egésszel. Beszélgettünk még egy kicsit, majd hazaindultunk. Oli útközben megéhezett és nekem is korgott már a gyomrom szóval úgy döntöttünk bemegyünk egy kajálda. Szöszi ismert a lakástól nem messze egy helyet, ahol állítólag a legjobb gyros kapható. Bárcsak ne akartunk volna bemenni…

Olivér

Megmutattam Fanninak a lakást és teljesen odáig volt érte. Szerintem tökéletes lesz számunkra és hiszem, hogy boldogok lehetünk majd ott együtt.

Betértünk a kajáldába, amit javasoltam és rögtön a pulthoz mentünk. Miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk és valaki felvegye a rendelésünk körbenéztem a helyen. Semmi nem változott mióta utoljára itt jártam.

A falak világoskék és fehér színben pompáztak és különböző görögországi képek lógtak rajta. Ezekhez tökéletesen passzoltak az ugyanilyen színekben pompázó székek és asztalok és a márványlap talapzat. Ide bármikor beléptem mindig egy kicsit Görögországban érezhettem magam.

Mikor újra feleszméltem a nézelődésből és a régi emlékek felidézéséből egy nyervogó hang szólított nevemen. Biztos voltam benne, hogy nem barátnőm szólt mégis annyira ismerősnek tűnt. Egy kéz ütötte meg a karom, így újra a pult felé fordultam, ahol egy olyan személlyel találtam szembe magam, akivel reméltem soha többé nem találkozom.

– Olivér el sem hiszem, hogy itt találkozunk. Hogy kerülsz ide? – ugrott ki a pult mögül és szorosan magához ölelt, majd az arcomra adott két puszi, mintha már régóta ismernénk egymást. Múltkor még azt sem tudta ki vagyok.

Meglepődtem tettén és megszólalni sem tudtam így egyszerűen biccentettem egyet. Elégedett arckifejezéssel megfordult így szembetalálta magát barátnőmmel, aki kérdőn pillantott a lányra majd rám. 

– Ő meg ki? – kérdezte „régi ismerősöm” egy fintorral az arcán.

Fanni épp válaszolt volna, de a lány egy vállrántással tudatta vele, hogy nem érdekeli és visszasétált a pult mögé miközben hadarva beszélt tovább.

– Nem gondoltam volna, hogy itt futunk újra össze, bár reménykedtem benne, hogy látlak még – kacsintott rám. – Mivel szolgálhatok?

Amilyen gyorsan csak tudtam elmondtam a rendelésünket, hogy legalább amíg a hátul, a konyhában tevékenykedik, ne kelljen egy légtérbe lennünk vele. Féltem, hogy valami olyat hablatyol össze, amit esetleg Fanni félreérthetne, és újabb veszekedés alakulna ki belőle. Semmi kedvem nem volt újra lefutni ugyanazt a kört, amit egyszer már megtettem. Emellett a múltkori és a mostani viselkedése is taszítóan hatott rám, így reménykedtem, miután odaadja a rendelt ételünket, többet nem látom viszont.

A kajánk meglepően gyorsan elkészült és Detti hatalmas mosoly keretében nyújtotta át nekünk. Megköszöntük, majd a pulttól legtávolabb elhelyezkedő, szabad helyre ültem le a biztonság kedvéért. 

– Honnan ismered? – foglalt helyet velem szemben Fanni.

– Egy klubból – válaszoltam szűkszavúan és tömni kezdtem magamba a gyrost, hogy ne kerülhessen sor a téma feszegetésére.

Fanni vállat rántott és követve példámat ő is nekilátott a kaja elpusztításának. Rettentően feszélyezve éreztem magam az étteremben, mivel bármikor felnéztem, azt vettem észre, hogy Detti minket néz. Barátnőm észre is vette, hogy nem igazán érzem jól magam így kezét az enyémre helyezve érdeklődött:

– Oli, minden oké?

– Igen, persze csak… Nyugi, kincsem, minden rendben. – mondtam és újra beleharaptam a gyrosomba, de mártásos lett az orrom.

Fanni hangos nevetéssel díjazta, amitől nekem is jobb kedvem lett. Visszavágásként őt is összekentem, amin egy pillanatra meglepődött, majd folytatta a kacagást. Újra a pult mögött szobrozó lányra pillantottam és hálát adtam Istennek, hogy szemmel nem lehet ölni, különben barátnőm már rég halott lenne. Pár perc múlva Detti megjelent az asztalunknál s odahúzott magának egy széket, majd se szó se beszéd, helyet foglalt, mit sem törődve azzal, hogy beszélgettünk. Rögtön elhallgattunk és kérdőn figyeltük minden mozdulatát, de nem igazán zavartatta magát.

– És mesélj Olivér, hogy vagy? Mizujs a bandával? – érdeklődött nyájasan, miközben megérintette karom.

– Köszi, megvagyunk. Nem kéne dolgoznod? – váltottam témát, miközben a pult felé pillantottam.

– Gabi helyettesít. Nincs akkora forgalom, bírni fogja egyedül is – mosolygott elégedetten. – Gondoltam, ezt a kis időt inkább veled töltöm. Ki tudja, mikor találkozunk újra.

Remélem soha, dünnyögtem magamban miközben észrevettem, Fanni mennyire figyel, hogy megérthesse a dolgokat.  Legszívesebben abban a pillanatban elmagyaráztam volna neki mindent, az egész félreértést, de tudtam, hogy – mivel ezt régebben, amikor lehetőségem lett volna neki elmondani és mégsem tettem – , csak azt a látszatot keltené, hogy mégis megcsaltam. Jobbnak láttam, hogy abban a szituációban hallgassak és – amilyen barom voltam – nem cselekedtem semmit.

Detti még kérdezősködött, hogy milyen érzés az X-faktorban lenni és, hogy a többiek tényleg olyan jó fejek, mint amilyennek az élő adásokon mutatják magukat. Fanni feltűnően unta magát és én sem igazán élveztem a bájcsevejt. A lány majdnem mindenegyes kérdésénél a kezemhez ért és valamennyi válaszom után hangos vihorászásba kezdett.

– Olivér kiugrom a mosdóba – állt fel helyéről barátnőm. – Utána indulunk?

– Persze. Holnap úgyis korán kell kelnem. – küldtem felé egy mosolyt, miközben magamban ugrándoztam az örömtől, hogy végre elmegyünk innen.

A következő pillanatban Detti is felállt az asztaltól.

– Nekem is mennem kell vissza dolgozni. Örülök, hogy találkoztunk. Ha valamikor erre jársz, nézz be! Szia.

Két puszival elköszönt, majd eltűnt a konyhában. Egy hatalmas sóhajt követően hátradőltem, miközben megnyugodtam, hogy nem történt semmi gubanc. A telefonomat kezdtem nyomkodni, de egy idő után észrevettem, hogy Fanni még mindig nem jött vissza. Egy ajtó kicsapódásának zajára lettem figyelmes, majd barátnőm futott el mellettem. Arcán a csalódás tükröződött, szemeiben mintha könnyek csillogtak volna.

– Mi történt? – szóltam utána, de mit sem törődve kérdésemmel, elszaladt.

Pár másodperc múlva Detti – ördögi mosollyal az arcán – jelent meg a pultnál. Rögtön odamentem hozzá és ingerülten – mit sem törődve a néhány várakozó emberrel – kérdeztem:

– Mégis, mi az istent mondtál neki?