![A sors akarta így [ ByTheWay fanfiction ]](http://2.bp.blogspot.com/-z_t_MLIiC6M/VUJPOuxz-pI/AAAAAAAALSU/BUof6P6UXuo/s1600/fajl%25C3%25A9c%2Bsz%25C3%25B6veg.png)
Sziasztok! Megérkezett a kövi rész! És még van nektek egy jó hírem! Mivel nemsokára vége van az iskolának,így minden héten szombatonként olvashatjátok a történetet. Ezen kívül nyárra új történet indul aminek főszereplője Ya Ou lesz. Remélem majd ott is velem tartotok. Az új történetről majd még fogok hozni infókat,ha jelzitek nekem,hogy érdekelne titeket a történet. Addig is ne felejtsétek el mostantól minden héten szombaton I Love You!
xxxFanni
Fanni
Visszatekintés:
Mikor újra kinyitottam a szemem 8 aggódó szem párral találkozott a tekintetem.
-Mit tett veled az a rohadt görény?-kérdezte Olivér és látszott rajta,hogy majd szét robban az idegtől.
-Bántott.-mondtam halkan és mélyen a szemébe néztem.
-Azt hiszem jobb lesz ha mi most magatokra hagyunk titeket.-mondta Ya Ou. Mindenki még egy aggódó pillantást vetett rám,majd kimentek a lakásból. Kivéve egy személyt,Mikit. Olivér leült mellém és megfogta a kezem,míg Maykee a fotelben ült és minket bámult.
-El kell menünk a rendőrségre.-törte meg a csendet Olivér.
-Nem. Nem megyek sehova.
-De fel kell jelentenünk ezt az állatot. Nem engedhetem,hogy még egyszer bántson.-emelte fel a hangját.
-Csak nyugalmat szeretnék és azt,hogy elfelejtsem végleg őt és azt amit velem tett vagy tenni akart.-emelkedett az én hang erőm is.
-Addig nem lesz nyugalmad amíg le nem csukják.
-Te tényleg nem érted?!- pattant fel,majd kezdett bele az ordításba Maykee is.-Most nem az lenne a fontos,hogy elmenjetek a rendőrségre. Pihennie kell és nem a te hülyeségeidet hallgatnia. Ha itt lettél volna vele talán nem történt volna meg vele ez az egész.
-Mert te mindent tudsz igaz?
-Nem. Nem tudok mindent,de legalább vele voltam amikor szüksége volt rám.
Mi folyik itt?kérdeztem magamtól. Látszott rajtuk,hogy mindjárt egymásnak ugranak. Olivér válaszra nyitotta a száját,de ekkor közbeléptem.
-Álljatok már le!-förmedtem rájuk.-Azt hiszitek jobb lesz ha itt marjátok egymást? Ami megtörtént megtörtént. Nem tudjuk megváltoztatni.
-Életem mi csak segíteni szeretnénk.-lágyult meg Olivér és megakart ölelni,de én eltoltam magamtól.
-Értem. Szóval nálatok az a segítség,hogy itt veszekedtek és még a véleményemet sem kérdezitek meg,hogy én mit is akarok.
-Ne haragudj. Igazad van. Olivér itt hajtogatja a hülyeségeit ahelyett,hogy meghallgatnánk téged.-mondta Maykee és gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
-Hogy én hajtogatom a hülyeségeimet?! Neked elmentek otthonról.-ugrott volna újra Olivér Mikinek.
-Fejezzétek már be! Maykee jobb lesz ha most elmész.-fordultam Bátory úrhoz.
-De...
-Nincs de. Kérlek menj el.
-Rendben. Vigyázz magadra.-jött oda és meg akart ölelni,de ellöktem magamtól. Maykee egy hangos ajtó csapással elhagyta a lakást,de előtte még szúrós szemmel Olivérre pillantott. Lassan a konyha felé indultam,de Oli utánam jött.
-Gyere hadd segítsek.-mondta kedves mosollyal az arcán.
-Nem kell segíteni. Boldogulok egyedül is. -válaszoltam csípősen,majd magamban egy elhatározásra jutottam. A hűtőből kivettem magamnak egy joghurtot,majd bicegve a kanapéhoz sétáltam.
-Baby tudom,hogy haragszol,de beszéljük meg.-mondta Olivér. Unottan egy pillanatra ránéztem,majd nem szólva semmit folytattam az evést.-Azért gondolj bele engem is meg lehet érteni.-folytatta.-Borzalmasan aggódom érted és tudod,hogy csak azt szeretném,hogy neked jó legyen. Tényleg ne haragudj csak még Miki is jól felidegesített.
Mintha semmit nem is hallottam volna a közös szobánkba mentem és megragadtam Olivér takaróját és párnáját,majd a nappaliban lévő kanapéra dobtam.
-Ne csináld ezt velem életem-jött utánam a még mindig nyöszörgő Olivér. -Mit csinálsz?-lepődött meg.
-Álmos vagyok.
-És minek hozod ki a cuccom?-nézett rám értetlenül.
-Nem akarok veled aludni. Úgyhogy döntsd el te alszol a kanapén vagy én.
-Majd alszom én.
-Rendben.-mondtam majd bementem a fürdőbe zuhanyozni. Legalább fél órán keresztül folyattam magamra a vizet és gondolkoztam. Mikor végeztem már a többiek is hazajöttek.
-Jó éjt srácok!-köszöntem el tőlük és bementem a szobámba. Befeküdtem a puha ágyba és megpróbáltam elaludni,de nem ment. Csak forgolódtam és a gondolataim kavarogtak a fejemben. Úgy éreztem hiányzik valami. Talán hiányzott Olivér közelsége és ölelése. Pár perc múlva nyikorogva kinyílt az ajtó és Olivér lépett be rajta a cuccaival a kezében.Gyorsan lehunytam a szemem és úgy tettem mintha aludnék. Lassan becsoszogott,majd befeküdt mellém.
-Tudom,hogy nem alszol.-mondta. Ajkai szinte súrolták fülemet.Kinyitottam az egyik szememet és láttam ahogy engem néz. Arcán óvatos mosoly ült.Felültem,de nem mondtam semmit csak néztem magam elé a nagy semmibe. Ő is utánozta cselekedetemet és velem szembe ült.Pár másodpercre elvesztem gyönyörű szemeiben,de aztán rájöttem,hogy haragszom rá így inkább elkaptam a tekintetem és a takarót pásztáztam , mintha az olyan érdekes lenne. Kezével állam alá nyúlt és felemelte a fejem így újra szemébe néztem.
-Sajnálom.-mondta.-Csak nagyon féltelek és belehalnék ha bármi baj történne veled. Nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni,mert szeretlek.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nagyon jól esett amit mondott és ráébredtem,hogy nem tudok rá haragudni. A nyakába borultam és hosszasan megcsókoltam.
-Sokkal jobban tetszik,mint a kanapé.-nevette el magát Oli.-Ugye szeretsz?
-Mindennél jobban.-csókoltam meg újra Most már nem éreztem úgy hogy hiányzik valami,sőt abban a pillanatban mindent tökéletesnek véltem. Szorosan hozzábújtam és éreztem ahogy a szemem egyre nehezebb és nehezebb lett,majd végül a karjaiban elnyomott az álom. Másnap reggel éreztem ahogy a napfény simogatja a bőröm ami arra késztetett,hogy kinyissam a szemem. Mivel már legalább volt 11 óra,ezért biztos voltam benne,hogy a fiúk már rég próbán vannak,ami kicsit elszomorított. Lassan felkeltem,felöltöztem,majd a konyhába indultam valami reggeli után nézni. Csináltam magamnak bundás kenyeret és éppen hozzákezdtem volna az evéshez amikor csöngettek. Ijedtemben összerezzentem. A tegnapiakból kiindulva nem tudtam mire számítsak. Lassan az ajtóhoz sétáltam amikor egy ismerős hang szólalt meg a másik oldalon.
-Fanni itthon vagy?-hallottam meg barátnőm hangját.Elfordítottam a zárban a kulcsot és kinyitottam az ajtót.
-Szia!-köszöntöttem egy öleléssel és beinvitáltam a lakásba.
-Jaj,ne haragudj! Ugye nem ébresztettelek fel?
-Nem már épp reggelizni készültem. Kérsz valamit?
-Nem köszi. Mizujs?-Megfogtam a kezét és a kanapéhoz húztam,majd leültünk. Nem értettem mi van vele. Idegesnek tűnt mégis látszott rajta,hogy boldog. A szemében azonban még talán a félelem is tükröződött.
-Hát semmi különös. Élem a mindennapi életem,mint ahogy azt tegnap te is láthattad.-nevettem el magam.
-Ugye tudod,hogy a frászt hoztad rám? Mi történt?
-Adam.-csak ennyit mondtam. Látszott rajta,hogy nem érti. Hiszen ő is csak azt az Adamet ismeri,mint a szüleim mielőtt beavattam őket. Azt a kedves,intelligens és felettébb udvarias fiút akit eljátszott. Igaz,hogy Luca nagyon jól ismer és mindig mindent megosztok vele,de ezt akkor még neki sem mertem elmesélni,de most tudtam,hogy ez az a pillanat amikor csak a színtiszta igazságot mondom el neki,hogy megértse ezt az egész kavarodást. Elmeséltem neki részletesen a tegnap történt dolgokról az emlékeim és ő csak elképedve hallgatott.
-Nem. Ez nem lehetett Adam. Ő nem ilyen.Kizárt dolog.-tiltakozott.
-Pedig ez ő. Végig csak játszott velem aztán mikor összeköltöztünk megismertem azt aki valódi Adam. De ezt az egészet hagyjuk is. Borzalmas dolog még most is visszaemlékeznem ezekre a dolgokra és inkább elfelejteni szeretném,úgyhogy inkább mesélj te. Hova szívódtál fel? Egy csomószor hívtalak,de nem vetted fel.
-Igazából ezért jöttem. Mert tudnod kell,hogy borzalmas barát vagyok,de kérlek hallgass végig.-a válaszom csak egy apró bólintás volt,majd folytatta.-Azután az éjszaka után mikor eltűntél én elhagytam az országot. Jobbnak láttam így és kiköltöztem Párizsba. Hónapokon keresztül hazudtam neked,játszottam a tökéletes barátnőt,pedig egyáltalán nem vagyok az. Nagyon sajnálom. Én tényleg nem így akartam ezt az egészet,de megtörtént és sajnos nem tudom az időt visszatekerni,hogy megváltoztassam.-mondta,de ezt már zokogva. Közelebb mentem hozzá és megöleltem. Ekkor még nem igazán értettem vagy csak nem akartam érteni. Egy dolog foglalkoztatott abban a pillanatban. Az,hogy a legjobb barátnőmnek szüksége van rám. Mikor kicsit megnyugodott azonban már biztos voltam mit akar mondani. Nem köntörfalaztam és rákérdeztem.
-Lefeküdtél Adammel,igaz?-mélyen a szemébe néztem és vártam,hogy erre mit reagál.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nagyon jól esett amit mondott és ráébredtem,hogy nem tudok rá haragudni. A nyakába borultam és hosszasan megcsókoltam.
-Sokkal jobban tetszik,mint a kanapé.-nevette el magát Oli.-Ugye szeretsz?
-Mindennél jobban.-csókoltam meg újra Most már nem éreztem úgy hogy hiányzik valami,sőt abban a pillanatban mindent tökéletesnek véltem. Szorosan hozzábújtam és éreztem ahogy a szemem egyre nehezebb és nehezebb lett,majd végül a karjaiban elnyomott az álom. Másnap reggel éreztem ahogy a napfény simogatja a bőröm ami arra késztetett,hogy kinyissam a szemem. Mivel már legalább volt 11 óra,ezért biztos voltam benne,hogy a fiúk már rég próbán vannak,ami kicsit elszomorított. Lassan felkeltem,felöltöztem,majd a konyhába indultam valami reggeli után nézni. Csináltam magamnak bundás kenyeret és éppen hozzákezdtem volna az evéshez amikor csöngettek. Ijedtemben összerezzentem. A tegnapiakból kiindulva nem tudtam mire számítsak. Lassan az ajtóhoz sétáltam amikor egy ismerős hang szólalt meg a másik oldalon.
-Fanni itthon vagy?-hallottam meg barátnőm hangját.Elfordítottam a zárban a kulcsot és kinyitottam az ajtót.
-Szia!-köszöntöttem egy öleléssel és beinvitáltam a lakásba.
-Jaj,ne haragudj! Ugye nem ébresztettelek fel?
-Nem már épp reggelizni készültem. Kérsz valamit?
-Nem köszi. Mizujs?-Megfogtam a kezét és a kanapéhoz húztam,majd leültünk. Nem értettem mi van vele. Idegesnek tűnt mégis látszott rajta,hogy boldog. A szemében azonban még talán a félelem is tükröződött.
-Hát semmi különös. Élem a mindennapi életem,mint ahogy azt tegnap te is láthattad.-nevettem el magam.
-Ugye tudod,hogy a frászt hoztad rám? Mi történt?
-Adam.-csak ennyit mondtam. Látszott rajta,hogy nem érti. Hiszen ő is csak azt az Adamet ismeri,mint a szüleim mielőtt beavattam őket. Azt a kedves,intelligens és felettébb udvarias fiút akit eljátszott. Igaz,hogy Luca nagyon jól ismer és mindig mindent megosztok vele,de ezt akkor még neki sem mertem elmesélni,de most tudtam,hogy ez az a pillanat amikor csak a színtiszta igazságot mondom el neki,hogy megértse ezt az egész kavarodást. Elmeséltem neki részletesen a tegnap történt dolgokról az emlékeim és ő csak elképedve hallgatott.
-Nem. Ez nem lehetett Adam. Ő nem ilyen.Kizárt dolog.-tiltakozott.
-Pedig ez ő. Végig csak játszott velem aztán mikor összeköltöztünk megismertem azt aki valódi Adam. De ezt az egészet hagyjuk is. Borzalmas dolog még most is visszaemlékeznem ezekre a dolgokra és inkább elfelejteni szeretném,úgyhogy inkább mesélj te. Hova szívódtál fel? Egy csomószor hívtalak,de nem vetted fel.
-Igazából ezért jöttem. Mert tudnod kell,hogy borzalmas barát vagyok,de kérlek hallgass végig.-a válaszom csak egy apró bólintás volt,majd folytatta.-Azután az éjszaka után mikor eltűntél én elhagytam az országot. Jobbnak láttam így és kiköltöztem Párizsba. Hónapokon keresztül hazudtam neked,játszottam a tökéletes barátnőt,pedig egyáltalán nem vagyok az. Nagyon sajnálom. Én tényleg nem így akartam ezt az egészet,de megtörtént és sajnos nem tudom az időt visszatekerni,hogy megváltoztassam.-mondta,de ezt már zokogva. Közelebb mentem hozzá és megöleltem. Ekkor még nem igazán értettem vagy csak nem akartam érteni. Egy dolog foglalkoztatott abban a pillanatban. Az,hogy a legjobb barátnőmnek szüksége van rám. Mikor kicsit megnyugodott azonban már biztos voltam mit akar mondani. Nem köntörfalaztam és rákérdeztem.
-Lefeküdtél Adammel,igaz?-mélyen a szemébe néztem és vártam,hogy erre mit reagál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése