27. Fejezet – Tudom

Fanni

Visszatekintés:
– Olivér el kell neki mondanunk! Joga van tudni. És ha te ezt nem teszed meg, majd mi megcsináljuk. – nézett barátommal farkas szemet Barbi.

– Olivér mégis mit kéne elmondani? – lépek ki a fal mögül.

– Szerintem jobb lesz, ha leülsz. – lépett közelebb Bence és kezét vállamra helyezte.

Ijesztően komoly volt az arca és a többieké is. Na, most megkapod azt, amire vágytál. Megtudhatod azt, amit titkoltak előled a barátaid suttogta a fejemben belső hangom. Sietős léptekkel a kanapéhoz siettem. A kezem remegett és reszkettem. Tudtam, hogy valami ultra nagy gáz van és sajnos sejtésem is volt, hogy ki ennek az oka. A lábamat bámulva vártam, hogy elkezdjenek beszélni, de a szobára megint leszállt az a rideg csend, mint reggel. Azonban semmi nem történt. Felnéztem és szembetaláltam magam tizenkét aggódó tekintettel. Olivért kerestem szemmel, de a szobából felszívódott. Majd, mikor elindultam volna megkeresni, újra feltűnt. Kezében szemet szúrt a kis fecni, amit- mintha az élete múlt volna rajta- úgy szorongatott. Szorosan leült mellém a szófára és megfogta kezem. Félve rám emelte barna szemeit. Meg akart szólalni. Látszott rajta. Azonban nem jót ki hang a torkán.

– Ezt ma reggel az ajtónkra ragasztva találtuk. – lépett közelebb Sziki miközben barátom átnyújtotta a cetlit.

Egyszerre ijesztette meg és keltette fel érdeklődésemet az az idióta papír. A srácokra emeltem tekintetem. Mindannyian izgultak. Újra lenéztem a kezembe szorongatott papírosra és kinyitottam. Olivér még jobban megszorította kezem, én pedig nekiálltam a pár sor átolvasásának. Ez állt benne:

Drága Angyalom!

A kis énekes pacsirtád nem valami nagy zseni. Még a száját sem tudja tartani. Pedig szerintem az utasítás elég egyértelmű volt. Na, mindegy. Azért vigyázzatok! Nehogy ennek bármiféle megtorlása legyen.

U.i.: Kár, hogy még nem tudod ki küldte Lucának a segélykérő üzit. Rettenetesen kár. Talán majd egyszer kiderül

xoxo

A vér megfagyott ereimben, a szívem hevesebben kezdett verni. Eszembe jutotta a sikátor, ahol aznap majdnem történt valami. Valami borzalmas. Üveges tekintettel bámultam a fecnit talán percekig. Soha nem fog békén hagyni. Érted?! Soha! – ordibálta a fejemben lévő hang.

– Fanni! Fanni jól vagy? – hallottam meg Olivér reszkető hangját.

Már nem mellettem ült. Előttem guggolt és aggódva kémlelte arcom. Annyi érzelem kavargott bennem. Dühös voltam és féltem. Féltettem a családomat, a barátaimat, Olivért. Én tudtam mit tett régen, hogy mire képes azért, hogy elérje, amit akar. És ez a tudat még inkább megrémített.

– Miért nem mondtad el? – suttogtam alig hallhatóan, miközben Olira emeltem szemeim.

– Tessék?

– Miért nem mondtad el? – ordítottam.

Olivér egy pillanatra meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomon, majd a srácokhoz fordult.

– Induljatok el! Majd utánatok megyünk. – adta az utasítást.

– Biztos? Ne maradjunk? – kérdezte Barbi miközben rám nézett egy pillanatra.

A fejemet fogva könyököltem a térdemen. A srácok gyorsan összeszedelőzködtek, majd távoztak. Ám mielőtt Ya Ou kilépett volna a lakásból odasúgott valamit Olivérnek.

– Ezt nem hiszem el. – jegyeztem meg magamnak egy gúnyos vigyor keretében.

Az ajtócsapódás után Olivér ismét visszatért a nappaliba. Tétován elindult a kanapé felé, ám egy szúrós nézéssel közöltem vele, hogy jobban jár, ha nem ül le mellém. Vette az adást és inkább kellő távolságot tartva megállt előttem.

– Nem hiszem el, hogy megint titkolóztál. – ráztam a fejem. – Azt hittem… Azt hittem nem teszed ezt velem megint.

– De hát nem tettem semmit! Csak nem akartalak előre stresszelni.

– Mert ez szerinted nem idegesít sokkal jobban? Szerinted, hogy esik, hogy valamit mindig eltitkolsz? Így mégis, hogy akarod elvárni, hogy megbízzam benned? Ez az egész rám is tartozik! Sőt ennek az egésznek én vagyok az oka. Jogom van tudni!

– Ki akartam deríteni, hogy az a féreg, hogy jutott be. – dünnyögte.

– Ne nevettess már! Még a 10 éves, buta rajongóitok is be-belógnak.

– Azoknak a kis 10 éveseknek köszönhetem, köszönhetjük, hogy ott tartunk ahol most. – háborodott fel.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – pillantottam rá lenézően. – De akkor is. Szerinted ez nekik nem gyerekjáték? Már egy csomószor csináltak ilyet.

– Miért beszélsz többes számba? – vette észre szóhasználatom.

– Szerintem nem ő volt.

– Akkor szerinted mégis ki? – dühödött be most ő. – Csak az állat akarja tönkretenni az életünket.

– Én sem tudom. – hajtottam le a fejem.

Olivér észrevette, hogy nagy rajtam a nyomás. Pillanatok alatt lenyugodott és most, látva hogy elszállt a vihar, visszatelepedett mellém a kanapéra és átkarolva vállamat húzott közelebb magához. Puszit nyomott hajamba és egy dallamot kezdett el dúdolni. Számomra ismeretlen volt, de megnyugtató erővel hatott, ahogy az is, hogy éreztem közelségét.

– Ne haragudj! – suttogta füleimbe. – Nem kellett volna eltitkolnom. És azt az éjszakai találkát sem. Igazad van. Neked is jelentős részed van ebben a történetben és mindenről tudnod kell. Mostantól minden kis mozzanatot elmondok neked.

– Ígéred?

– Ígérem.

Szembefordultam vele és egy puszit nyomtam arcára, majd fejemet homlokának döntve néztem barna szemeit.

– Indulnunk kell nekünk is. – súgtam ajkára. – Nem késhet el az egyik legfontosabb szereplő.

Felpattantam az ágyról és táskámért mentem. Sietősen összekészülődtünk, majd bezárva magunk mögött az otthonunkat jelentő lakást mi is elindultunk.

– Szeretlek! – fordított szembe magával és érzékien megcsókolt.

***

A srácok öltözőjében ültünk. A fiúk haja már tökéletesen állt, abban a ruhában voltak, amiben majd színpadra fognak állni. Egyszóval teljesen készen álltak arra, hogy fellépjenek a világot jelentő deszkákra. A többiek feszültségoldóként hülyültek és történeteket meséltek. Olivér azonban egyáltalán nem volt ilyen jó kedvű. Tudtam min járnak a gondolatai és azt is, hogy miattam nem sodorhatja veszélybe a banda és a saját jövőjét sem. Felkeltem eddigi helyemről és agyaló barátomhoz sétáltam. Megfogtam a kezét és az ajtó felé kezdtem húzni.

– Egy pillanat és jövünk.

Az bejárat másik felénél megálltunk és kezem közé fogtam Olivér arcát.

– Felejtsd el a történteket!  Mintha nem is lett volna. – kijelentésemre egy gúnyos kuncogás volt a válasz. – Komolyan mondtam! Most a versenyre kell koncentrálnod nem pedig rám és a történtekre. A verseny fontosabb. Ne izgulj! Drukkolok neked, nektek.

Leengedtem kezeimet jelezve, hogy elmondtam, amit akartam. Tétován állt előttem. Láttam rajta, hogy valamit akar mondani vagy tenni, de nem meri. Ekkor a folyosó végéről egy stábtag szólt oda nekünk.

– Olivér, 5 perc és kezdünk! Szólj a többieknek és gyertek!

Azzal el is ment. Olivér kinyitotta az öltöző ajtót és elvégezve az utasítást szólt a többieknek, majd kézen ragadva az ellenkező irányba kezdett húzni. Értetlenül mentem amerre húzott. Befordultunk egy olyan folyosóra, ahol senki nem volt. Olivér a falnak nyomott és mélyen szemembe nézett.

– Soha semmi nem lesz fontosabb, mint te!

Válaszolni akartam volna. Megismételni, amit az előbb elmondtam neki, de nem hagyta. Puha ajkával betapasztotta számat, hogy hallgassak. Az egész testem fellángolt csókjától. Úgy éreztem lángolok. A kezeimet tarkójára vezettem és gyöngéden meghúztam szőke haját, ami egy férfias morgást váltott ki belőle. Lágyan csókolt, de én többre vágytam. Beleharaptam alsó ajkába, mire ő felkuncogott és vette az adást. Vadabbul kezdett csókolni. Végighúzta nyelvét alsó ajakamon én pedig engedélyt adtam neki a bejutásra. Amint nyelve találkozott enyémmel vad táncot jártak. Úgy faltuk egymást, mintha hónapok óta nem csókolóztunk volna. Ez volt az egyik legigazabb csókunk.

***

Idegesen sétálgattam az RTL székház előtt. A lányoknak mondtam, hogy szükségem van egy kis levegőre, kint megvárom őket. Az egyik felem elmondhatatlanul boldog volt. A srácok elsők között jutottak tovább a következő élő showra. Emellett Olivérrel, úgy érzem mi is kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba. Tudom, hogy nem fog előlem semmit eltitkolni többé. Most lett csak igazán szoros a kapcsolatom vele. A másik felem azonban egyáltalán nem tudott továbblépni a történteken. Egyáltalán nem tudtam figyelni a fellépőkre a műsor közben. Az agyam kattogott. Azzal az opcióval is számoltam, hogy nem is Adam fenyeget minket, hanem valaki más. Biztos vagyok benne, hogy Adam bandájában elég sok tagot magamra haragítottam azzal, hogy volt barátom egy időre ott hagyta őket. De ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés, hogyha ez tényleg így is van, akkor régebben fenyegetőztek volna. Úgy lenne a leglogikusabb, hiszen azóta Adam újra a banda tagja, ha minden igaz. Bárki is volt, mégis, hogy tudhatta meg, hogy Olivér elmondta, hogy azon az éjjelen merre csatangolt, vagy azt, hogy még mindig fogalmam sincs, hogy ki üzent Lucának? Olyan sok kérdés kavarog a fejemben és ahelyett, hogy lassanként választ találnék rájuk még inkább több és több lesz belőle.

Hátam mögött szapora léptek vagy inkább futás zaját hallottam. Nem igazán érdekelt. Azt hittem az illető majd kikerül, de tévedtem. Egy érős csapódást éreztem vállamon, majd a földön találtam magam. Remek.

– Baszki nem tudsz vigyázni? – mordultam fel.

Az illető arcát a rossz fényviszonyok miatt nem igazán láttam. De mikor megszólalt és bocsánatot kért rögtön felismertem. Milyen rég nem hallottam rekedtes hangját.

– Bocsi! Nem volt szándékos.

Miki a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen miközben egy barátságos mosoly jelent meg arcán. Ezt persze a rossz fényviszonyok ellenére is látom. Miért is ne. Gyorsan elkaptam tekintetem és karjába kapaszkodva felhúztam magam.

– Mit keresel idekint? Baj van?

– Nem. És amúgy sincs hozzá semmi közöd. – válaszoltam flegmán és távozni akartam, de egy erős kar megállított.

– Ne csináld már ezt. Akkor nem adtál lehetőséget rá, de most akkor megteszem. Be voltam csípve és…

– Be voltál csípve? – nevettem gúnyosan. – Lehet, hogy nálad ezt úgy hívják, de az én ismereteim szerint full részeg voltál.

– Akkor az. Nem ez a lényeg! Szeretnék bocsánatot kérni miatta. Nem akartalak megbántani és a barátságunkat sem akartam tönkretenni. Értsd meg!

– Oké. Megértettem. Mehetek?

– Nem! Nem fogjuk azt eljátszani, mint tegnapelőtt! Szépen mond el, hogy mi a baj.

– Mondtam már, hogy semmi – makacsoltam meg magam. Erre a kijelentésre hangosan felnevetett, mire akaratom ellenére is halványan elmosolyodtam.

– Rosszabb vagy, mint egy gyerek.

– Nem is – háborodtam fel.

– De az vagy – lökött rajtam egy kisebbet. Nem bírtam kis és én is felnevettem.

– Te nagyon hülye vagy. Hiányoztál! – öleltem szorosan magamhoz.

– Bátory, ő az én csajom! – szólalt meg mögöttünk Olivér óriási mosollyal az arcán. – Szóval végre szent a béke.

– Nem is szándékoztam ellopni. De azért vigyázz rá! Hátha meggondolom magam. – kacsintott rám. – Nagyon jók voltatok!

– Köszönjük. Sok munka van benne – szállt bele a beszélgetésbe Sziki.

– Indulhatunk? – fordult felém Olivér és átkarolta a vállam.

– Persze.

Elköszöntünk Maykee-tól és hazamentünk. Otthon teljes kavalkád volt. Bence és Sziki majdnem összebalhézott azon, hogy ki menjen előbb zuhanyozni. Elég röhejes volt az egész helyzet. Gondoltam, hogy több vita ne legyen mindenkit magam elé engedtem és én foglaltam el utoljára a fürdőt. Gyorsan megszabadultam ruháimtól és beálltam a forró víz alá. Nagyon megnyugtató volt, ahogy a hátamon végig folyt a víz. Teljesen ellazultam. Eszembe jutott a rémálmom és a fogva tartóm jellegzetes tetoválása. Egy koponya, amin egy kígyó mászik végig. Miért olyan ismerős nekem ez? Visszaemlékeztem a levél tartalmára és az egyik szóról világos lett minden. Kiugrottam a zuhanyzó alól, magamra tekertem törölközőmet és kirohantam.

–Hova raktátok a cetlit?

– Milyen cetlit? – kérdezi Barbi. – Ja azt. Azt hiszem Olivér kidobta. Miért?

Nem válaszolok, csak szapora léptekkel a konyhába megyek. A többiek ott voltak és még levegőt is elfelejtettek venni annyira meglepődtek, hogy egy szál törölközőben állok előttük. A kukához mentem és belenéztem. A cetli, igaz darabjaiban, de a szemétkupac darabjaiban hevert.

– Mit keresel kincsem? – érdeklődött Olivér miközben egy elég perverz vigyor kúszott arcára.

Nem figyelve kérdésére összeillesztettem kezembe a darabkákat és átfutottam a sorokat. A második szónál azonban megakadt a szemem. A sejtésem beigazolódott.

– Mit találtál? – lépett közelebb a szőkeség és oldalról átölelte derekam.

– Tudom ki a fenyegető. – emeltem rá tekintetem.

26. Fejezet – Kávézó

Adam

A telefonom csörgésére ébredtem. A szobámba sötét volt. Így egész idegennek tűnt a helyiség. Elhúztam a sötétítő függönyt s kipillantottam az ablakon. Az utcán még csak néhány ember sietett haza vagy épp a munkahelyére, autó is alig járt az utakon. Kint még sötét volt és világítottak a lámpák. Hajnali gondolataimból az a tudat zökkentett ki, hogy az ébresztőt még nem kapcsoltam le. Az éjjeli szekrényhez nyúltam és elvettem onnan a készüléket. Az idegesítővé vált csörgést egy gombnyomással elcsendesítettem, majd az ajtó feletti órára pillantottam. Öt óra három perc tanúsították a mutatók. A szekrényemhez léptem és kinyitottam. Elővettem egy melegítőt és egy melegebb pulcsit, majd az ágyamra hajítottam azokat. Idegesen a hajamba túrtam. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem, de nem jutott eszembe. Irritált a tudat, hogy biztos, hogy valami kiment a fejemből és bármennyire is próbáltam emlékezni, nem ment. Egy vállrándítással abbahagytam a gondolkozást. Ha fontos úgyis eszembe jut. Felkaptam az ágyra hajított ruhadarabokat és halkan a fürdőig osontam, majd minden kisebb nesz nélkül becsuktam magam után az ajtót. A tükörképemmel találtam magam szembe. Kócos, kusza, barna haj, óriási karikák a szemem alatt. Gyorsan megmosakodtam és fogat mostam. Kicsit igazítottam a hajamon, majd felöltöztem. Visszalopództam a szobámba. Most már a kezemben a telefonommal és a fülhallgatómmal léptem át újra szobám küszöbét. A bejárati ajtó melletti szekrényről elvettem a kulcsom és kinyitottam az ajtót. Hirtelen egy pillanatra hátrahőköltem. Részeg lakótársam feküdt az ajtó előtt, kezében egy üres whisky-s üveg.

– Gyere, haver most bemegyünk! – keltetem fel.

Lassan kinyitotta szemét és rám pillantott. Ahogy kezet nyújtottam neki, hogy segítsék felállni, de ahelyett, hogy elfogadta volna, belecsapott.

– Mit akarsz, ember?

– Segíteni te barom. – nevetem el magam, majd újra odanyújtom a kezem.

Most már elfogadta. Lassan betámolygott a lakásba, de megállt.

– Merre kell menni? – fordult vissza hozzám, miközben fejét fogta.

Reménytelen eset mondtam magamban, miközben egy halk nevetés hagyta el számat. Elvezettem egészen a szobájáig. Kinyitottam az ajtót, aminek aztán valamilyen érthetetlen módon, de neki is ment. Mikor megpillantotta ágyát rávetette magát és két másodperc múlva már aludt is. Egy mosoly kíséretében ismét elhagytam a lakást és most már semmi nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem reggeli edzésem. Egészen a Margit szigetig kocogtam, majd ott egy kicsit kifújtam magam. A fülhallgatómban megszólalt a mi számunkat, amiből rögtön ő jutott eszembe és a tegnap esti álmom.

Három évig a lányok azért könyörögtek, hogy a farsangunk témája legyen a reneszánsz kor. A srácokkal ezt soha nem akartuk megengedni és mivel az osztályunkban több fiú volt, mint lány a szavazás miatt soha nem is következett be. Végül az utolsó évben úgy döntöttünk, hogy beadjuk a derekunkat és teljesülhet a lányok kérése. Ahogy azt a fiúkkal gondoltuk rettenetes hülyén festettünk, de a lányokért azt hiszem megérte. Az éjfélig tartó bulin végig sugárzott róluk, hogy nagyon boldogok.

Az álmom ebből a farsangból ragadott ki egy kisebb részt. Nagyba buliztunk, amikor hirtelen a DJ egy lassú számot kapcsolt be, amire sokan felhorkantak és fújolni kezdtek. Szememmel őt kerestem, majd mikor ragyogó arcát megpillantottam odasiettem hozzá.

– Szabad egy táncra? – hajoltam meg előtte egy kicsit, miközben odanyújtottam neki kezem.

A kisebb jelenetem nevetést váltott ki belőle, majd mikor befejezte, a táncparkettre húzott. Szorosan egymáshoz simulva lassúztunk. Fejemet nyakához hajtottam és erősen beszívtam kábító illatát.

– Gyönyörű vagy még ebben a ruhában is. – dünnyögtem alig hallhatóan, majd egy puszit nyomtam nyakára.

Az emlékek és az álom hatására megfeszültek izmaim. Orromban érezni véltem azt az illatot, amit akkor. Gyorsabban kezdtem futni. Eszembe jutott az első csókunk. Még gyorsabban sprinteltem. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam megállítani, hogy az emlékek ne törjenek fel belőlem. Újabb és újabb számomra fontos képek és pillanatok ébredtek fel emlékezetemben. Gyorsabban. Gyorsabban. Gyorsabban. Ideges lettem és még jobban hajtottam. Nem néztem a lábam elé, megbotlottam egy kiálló gyökérben és egy hatalmasat zakóztam. A lábaim fájtak. Fulladtam. Egy nő lépett oda hozzám és lágy hangon kérdezte:

– Segíthetek, uram? Nagyon megütötte magát?

– Mégis ki kérte meg, hogy segítsen? Takarodjon innen! – ordítottam le szerencsétlen fejét.

Pár másodpercig megszeppenve állt előttem a hölgy, majd sietősen távozott. Jobban is teszi! Ilyenkor nem jó a közelemben lenni.

Lassan felkeltem a földről és leporoltam magam. A cselekvés közben észrevettem, hogy jobb térdemnél a egy folt van. Először csak azt gondoltam sár, de mikor ráeszméltem, hogy iszonyatosan fáj, leesett, hogy az vér. Felhúztam lábamról az anyagot és megvizsgáltam a sebet. Bassza meg! Mikor hozzáértem a felsértett bőrfelülethez felszisszentem, majd elővettem egy zsebkendőt és ráraktam. Leültem egy padra és pihentem egy kicsit. Elmélyülten bámultam a vizet. Ahogy néha kicsapott a partra megnyugtatóan hatott rám. Kezdtem fázni, ezért felkerekedtem és hazafelé indultam.

***

Éppen a reggelimet pusztítottam el mikor Kevin vágódott le a mellettem lévő székre és szélesen vigyorgott.

– Veled meg mi van? – röhögtem ki.

–Valami dögös cicababa keres. Azt mondta nem akar bejönni. Az ajtó előtt vár. Nem is mondtad, hogy becsajoztál. Megkérdezhetnéd, hogy nincs-e egy ikertestvére vagy legalább egy ugyanilyen dögös barátnője.

– Haver, beteg vagy! Menj vissza azt kérdezd meg te. Amúgy a nevét nem mondta?

– Kérdeztem. Azt mondta az nem lényeges csak szóljak neked. Elég idegesnek tűnt.

Egy hatalmasat csaptam a fejemre. Eszembe jutott, hogy mit felejtettem el reggel. A kávézó.

– Baszki mennem kell! Majd jövők. Cső!

Leakasztottam kabátom a fogasról, berontottam a szobámba telefonomért és pár másodperc múlva az ajtó előtt álltam.

– Megmondtam, hogy nem jöhetsz ide. – förmedtem rá.

– Én meg megmondtam, hogy ne késs! Sajnálom! – ajándékozott meg egy művigyorral.

– Menjünk innen! – kezdtem el lökdösni. – Menjünk már.

– Oké. Oké megyek.

Az utunk egy közeli kávézóhoz vezetett. Beültünk egy eldugottabb asztalhoz és rendeltünk. Ő egy forró csokit, míg én egy jó erős feketét kértem.

– Olyan sokat utaztam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elgémberedhetnek a végtagjaim attól, hogy 2 órát vonatozok. – nyafogott.

Ekkor mértem végig először. Sötét barna, göndör haja tökéletesen omlott a vállára. Kék szem izgatottan csillogott. Tökéletes arcvonásait még jobban kiemelték az orcájára kent festékek. Érzéki szája szájfénytől csillogott. Sötétkék blézert viselt, alatta pedig egy mély dekoltázsú fehér pólót és egy sima farmert. Elképesztően festett. Ekkor már tudtam, hogy egy lépéssel már közelebb jártunk a cél megvalósításához.

– Hahó! Figyelsz rám egyáltalán. – kalimpált kezével a szemem előtt.

– Igen csak elbambultam. Figyelj arra gondoltam, hogy csak a show után kéne végrehajtani a tervet.

– Mi? Mégis miért? Ugye nem gondoltad meg magad?

– Én? Nem dehogy. Nem táncolok vissza. Csak azért gondoltam, hogy megnyugodjanak. Higgyék csak azt, hogy leakadtam róluk. Hogy végre békében élhetnek. Sokkal nagyobb lesz a meglepődés, ha a végén sikerrel járunk.

– Sikerrel fogunk járni, hiszen a tervben én is benne vagyok. – kacsintott.

– Szeretem, hogy ilyen magabiztos vagy, de ne bízd el magad. Még bármi megtörténhet.

Még egyszer egyeztettük a tervünk minden apró részletét csak, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy semmit nem felejtettünk el vagy hagytunk ki.

Azt hiszem ő az a lány, akinek nem akarnék az ellensége lenni. Könyörtelen, magabiztos, makacs, manipuláló, határozott, kiszámíthatatlan, kétszínű, bosszúálló. A legjobb tulajdonságok egy személyben. Elsőrangú személyiség. Tökéletes.

25. Fejezet – Rémálom

Fanni 

Visszatekintés:
Gondolkodás nélkül kirohantam a másik ajtón és futottam a véget nem érő folyosón. Valamiben, talán a felgyűrődött szőnyegben megbotlottam, így pillanatok alatt a földön találtam magam. Lépéseket hallottam közeledni. A titokzatos férfi utolért. Felsikoltottam mikor tetovált kezeit körbefonta körülöttem.

– Ne fuss előlem angyalom! – vicsorogta. 

Sikoltva ugrottam fel lélegzetért kapkodva. Olivér is felkapta fejét kiáltásomra. Karjait szorosan körém fonta miközben erősen húzott magához.

– N-ne! Ne bánts! – ordítottam és mellkasába ütöttem.

–  Maradj csendben, baby! Csak egy rémálom volt. – csitítgatott és lassan ringatni kezdett előre hátra.

Lehetetlenül sírtam, remegtem karjaiban. Ideges voltam és szívem eszeveszetten kalapált.

–  Kérlek, ne sírj! – mormolta s ajkait nyakamhoz nyomta.   

Forró lehelete csiklandozta bőrömet, ujjaival hátam simogatta. Tette lassan megnyugtatott s abbahagytam a sírást. Lélegzetvételem nagyon egyenlőtlen volt és reszkettem.

– Szeretnéd elmesélni mit álmodtál? – kérdezte.

Erős karjait még szorosabban zárta össze körülöttem, jelezve, hogy itt van nekem s nem kell félnem. Lassan megráztam fejem és kiszálltam féltő öleléséből. Átlépve szobánk küszöbét a kihalt nappaliban találtam magam, így éjnek évadján. Halk léptekkel közelítettem meg a konyhát ügyelve arra, hogy a sötétbe ne menjek neki és ne rúgjak bele semmibe. A szemem pillanatok alatt megszokta a sötétséget így már ki tudtam igazodni a lakásban. Lassan odaléptem a csaphoz, majd a szekrényből kivettem egy poharat s megtöltöttem vízzel. Belekortyoltam az életadó folyadékba miközben próbáltam egyenletesen venni a levegőt és megnyugodni. A mosogatóba helyeztem az üres poharat s a szobánk irányába botorkáltam. Miközben elsétáltam az ablak előtt megpillantottam tükörképem, ami elég aggasztóan festett. Világosbarna hajam leginkább egy szénaboglyára emlékeztetett, míg gesztenyebarna szemeim kisírtan mégis magabiztosan csillogtak. Percekig állhattam az ablak előtt figyelve az utcán elhaladó embereket. Ebből a tevékenységből a padló halk ropogása zökkentett ki. Kicsit oldalra hajtottam fejem megpillantva felém közeledő szerelmemet. Egy gyenge mosolyt küldtem felé, amit nem láthatott, majd visszafordultam az ablakhoz. Egészen közel simult hozzám és átölelte derekam. Éreztem mindenegyes levegővételét és szívverését, ami még inkább megnyugtatott.

– Senki nem bánthat téged! Én vigyázok rád! – suttogta fülembe rekedtes hangján.

Szembefordultam vele és szorosan magamhoz öleltem miközben belefúrtam a fejem vállába. Viszonozta ölelésem s szorosan zárta körém karjait. Pár másodpercig csak élveztük a pillanatot, majd kicsit eltoltam magamtól és szemébe néztem. Csak néztük egymást, majd összekulcsoltam ujjainkat s lágyan megcsókoltam.

–  Késő van. Menjünk aludni! – indultam el szobánk felé, de visszarántott.

– Minden rendben?

– Persze. – hazudtam miközben húztam mosolyra számat. – Csak már álmos vagyok.

Lassan visszabotorkáltunk szobánkba s álomra hajtottuk fejünket. Olivér ismét pillanatok alatt elaludt ám ez nekem most nem ment olyan könnyen. Kicsit tartottam attól, ha újra lehunyom a szemem találkozom az ismeretlen férfival. Jobbnak láttam, ha alvás helyett inkább agyalok. Háromig bírtam ébren maradni, majd szemeim lecsukódtak és végül elnyomott az álom. Reggel egy hatalmas puffanásra ébredtem és azt éreztem, hogy borzalmasan fájnak testrészeim. Lassan kinyitottam szemem, majd pislogtam párat és azt vettem észre, hogy a földön heverek. Ennél jobb ébredést el sem tudtam volna képzelni gondoltam magamba és fejemet fogva felkeltem a hideg padlóról. Telefonom órájára pillantottam, ami még csak fél hetet jelzett ezért hangos sóhaj hagyta el számat. Kevesebb, mint négy órát aludtam. Remek! Kinyitottam szobánk ajtaját s miután megbizonyosodtam arról, hogy még senki nincs fenn visszasétáltam ágyunkhoz, ahol Olivér még békésen szunyókált. A szekrényemhez léptem s a borongós időnek megfelelően előkerestem zöld farmeromat, amihez egy bordó színű pólót választottam, majd felkaptam Oli kedvenc Miki egeres pulcsiját és bevonultam vele a fürdőbe. Megnyitottam a csapot, s míg vártam, hogy a kád megteljen jóleső meleg, már-már forró vízzel a szélének támaszkodva bámultam a hófehér plafont.

Megnyugtató volt az a tudat, hogy az egész csak egy álom volt s nem kell tartanom semmilyen embertől, aki el akar rabolni mégis furcsa érzés keringett bennem. Valami annyira ismerős volt. Merengésemből az a tudat ébresztett fel, hogy a kád megtelt. Lerúgtam lábamról papucsomat s megszabadított am testemet ruhadarabjaimtól, majd belecsúsztam az államig érő vízbe s próbáltam ellazulni. Mélyen beszívtam a jóleső illatokat, s engedtem, hogy átjárják orromat. Szemeimet lehunyva feküdtem a habok közt, mozdulatlanul. Jól esett a csend, a nyugalom, a béke. Semmi pörgés, hangzavar csak én és a gondolataim. Lélegzetvételem egyre nyugodtabb lett, akár csak szívverésem. Éreztem, ahogy szemhéjaim egyre nehezebbnek bizonyulnak, de agyam nem akart tiltakozni. Ismét elnyomott az álom.

Fél álomban voltam, mikor hallottam az ajtó nyitódását. Nem is törődve vele, feküdtem a már kihűlt vizemben, majd hirtelen a fény nem sütötte annyira arcomat, mint ezelőtt. Tudtam, hogy Ő az. Arcomat simogatta s puszilta meg homlokom, majd szám.

–  Kincsem, ébredj! – suttogta fülembe. – Ébresztő álomszuszék.

Először félve csak egyik szememet nyitottam ki, hogy felmérjem a terepet. A kád szélének támaszkodva kémlelte arcom s mikor meglátta, hogy fenn vagyok perverz mosolyra húzta ajkát. Viszonozva gesztusát simítottam végig vizes ujjammal arcát. Felhúztam magam egy picit, hogy felülhessek.

–  Jó reggelt angyalom! – hajolt közel s csókot nyomott ajkaimra.

– Hány óra? – kérdeztem kicsit rekedtes hangon.

– Pontosan kilenc. – kapta elő telefonját, hogy ellenőrizze az időt. – Öltözz fel, azt gyere reggelizni! – adta ki a parancsot, majd felállt s várt valamire.

–  Öhm… Nincs kedved kimenni? – néztem nevetve az ajtóra.

– Nincs.

– Na, ne csináld! Kérlek, add ide a törölközőmet, aztán sipirc, ki! – mutattam az ajtó felé megjátszott haragos arccal.

Olivér lassan lehajtott fejjel kikullogott, így ismét egyedül maradtam a fürdőbe. Kiszálltam a kádból s testem köré csavartam a puha törölközőt. Gyorsan magamra kapkodtam a behozott ruhadarabokat, majd a tükör elé léptem. Kifésültem kócos hajam és mindössze csak szempilla spirált használtam a sminkem elkészítéséhez. Mikor végeztem e folyamatokkal tükörképem sokkal inkább hasonlított rám. A tegnap éjszaka óta már egy fokkal jobban festettem. Utolsó simításként magamra vettem Olivér pulcsiját és kiléptem a fürdőből. Utam a konyhához vezetett, ahol a többiek beszélgettek, sőt Barbi már majdnem ordított, ám mikor beléptem mindenki egyszerre hagyta abba a cseverészést és meredtek rám.

– Jé, ezt a pulcsit kerestem! – nevetett fel Oli ezzel is megtörve a pár pillanatig beállt csendet.

Halványan elmosolyodtunk miközben helyet foglaltam barátom mellett. Innentől kezdve az egész reggeli alatt meg sem szólaltunk. Néha-néha elkaptam egy-egy pillantást miközben rám meredtek azonban akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Bence idegesen kopogtatta ujjaival az asztalt. Sziki és Ya Ou fel sem néztek a kajájukból a lányokról nem is beszélve. Kész megváltásnak bizonyult mikor befejeztük a reggelit. Először azt gondoltam, hogy csak az asztalnál volt fagyos a hangulat, de tévednem kellett. Azt éreztem, hogy mindenki amennyire csak lehet a lakásban, kerülni próbál. Mi az isten történhetett? Tanácstalanságom közepette bementem szobánkba, ahol barátomat találtam. Fejét fogva hajolt előre miközben térdén támaszkodott. Elkeseredettnek tűnt. Még soha nem láttam ilyennek. Mikor benyitottam egy pillanatra felkapta a fejét, majd visszatért ugyanabba a pózba, amiben az előbb rátaláltam.

– Minden rendben? – ültem le mellé és átöleltem vállát.

– Persze. Mármint nem. Aggódom és izgulok. – vallotta be miközben egy gyenge félmosolyra húzta száját. 

– Mégis mi miatt? Jók voltatok tegnap.

– Lehet, de akkor is elrontottam. – tűrt bele idegesen a hajába.

– Igen. Az én hibámból. – sóhajtottam egy hatalmasat.

– Hé, kicsim dehogyis! Nem a te hibád! Ne hibáztasd magad! – fordult szembe velem és kezét végig simította arcomon.

– Olivér gyere már! Mindenki csak rád vár. – kiáltották kórusban a többiek.

Köszönés képen egy puszit nyomott homlokomra, majd sietősen távozott a helyiségből. Nem hagytam ennyiben a dolgot, ezért utána mentem. Egy hangos ajtócsapódást hallottam. Szóval a többiek lementek. Oli a kabátját próbálta felvenni, de elég esetlennek tűnt biztos zavarta, hogy nézem.

– Akkor azért voltatok ilyenek, mert összevesztetek? – faggatóztam, miközben nekitámasztottam hátam az ajtófélfának.

– Mi? – kapta rám tekintetét értetlenül.

– A reggelinél.

– Ja… Öhm… Igen. Na de tényleg mennem kell, mert kicsinálnak. Szia!

Még egyszer odalépett hozzám és egy puszit adott számra, majd egy nagy ajtócsapódás kíséretében otthagyott egyedül a lakásban. Bizonytalanul és összezavarodottan. Fogalmam sem volt most mit kéne csinálnom. A zsebembe nyúltam telefonomért és tárcsáztam Pannit. Kicsöngött.

–  Halló!

– Szia! Csak én vagyok. Hova tüntetek? Nem is hallottam, hogy elmentetek.

– Szia! Sietnünk kellett. Bocsi, szólhattunk volna.

– Igen, na, mindegy. Mi történt reggel? – tértem a tárgyra.

– Öhm… Olivér mit mondott? – kérdezett vissza.

– Azt, hogy összebalhéztak a fiúk a tegnapi miatt. De láttam rajta, hogy nem mond igazat. Szóval?

– A barátod igazat mondott. A srácok csak kicsit megdorgálták. Ennyi történt. – hangja kicsit megremegett. – Azonban ne haragudj, de sietek, tehát leraknám.

– Persze menj csak. El ne késs! Este találkozunk. Szia.

– Szia csajszi! – azzal bontotta a vonalat.

Egy újabb sóhajtás hagyta el számat, miközben ölembe ejtettem a mobilt. Most már biztos titkolnak valamit fogalmaztam meg magamban. Kivel beszélhetnék? Valakivel mégis meg kéne beszélnem ezt, nem? Mivel a fejem semmilyen javaslattal nem látott el hirtelen ötlettől vezérelve szapora léptekkel a laptopomért mentem, majd újra elhelyezkedve a kényelmes kanapén bekapcsoltam. Amíg vártam, hogy felálljon a rendszer a konyhába mentem valamilyen édességért és egy pohár üdítőért. Mikor újra a kezembe fogtam a készüléket a Skype ikonra léptem és vártam. Mikor betöltődött kutatni kezdtem a nevek között és amint rá találtam a keresett névre ráklikkeltem és videó hívást indítottam. Pár pillanatot várta, majd barátnőm mosolygós arcát láttam a képernyőn.

– Bonjour! – integetett a kamerába. – Mizujs?

– Valami történt és semmiről nem tudok.

A mindig vigyorgó Luca arcára egy pillanat alatt ráfagyott a mosoly.

– Mesélj!

Amilyen gyorsan tudtam megosztottam barátnőmmel a két nap történéseit. Mikor a történetben a ma reggelhez értem ideges lettem és az ujjaimat tördeltem. Végül a mesélés végeztével alsó ajkamba harapva pillantottam barátnőm arcára.

– Figyelj, az biztos, hogy titkolnak valamit, de nem kell rögtön rosszra gondolni. Sem Olivért sem a többieket nem úgy „ismertem” meg a hallottakból, hogy megbízhatatlanok lennének és át akarnának verni. Az is lehet, hogy csak meglepetés bulit rendeznek, hiszen nemsokára betöltöd a 20. életéved. Ne aggódj! Várj egy kicsit!

– Mégis mire várjak? Hogy majd elmondják? – csattantam fel egy pillanatra.

– Például. Lehet, hogy elmondják maguktól. Holnap reggelig bírd ki, hogy nem kérdezel rá. Ha addig nem mondják el, akkor faggatózhatsz, de addig ne.

– Rendben.

– Addig is agyalj inkább azon, hogy mikor látogatsz meg. Lenne témánk és bepótolni valónk is!

– Igen nagyon jó lenne, főleg Párizsban. Majd gondolkozom rajta.

– Jesszus már ennyi az idő? – nézett fel gondolom az órára. – Na, haragudj, de nekem is le kell ráznom téged. Nemsokára indulnom kell és még sehol se tartok.

– Oké! Szia! Ja és üdvözlöm az udvarlódat – kacsintottam.

– Mi? – lepődött meg.

– Luca, nem vagyok vak! Látom, hogy ki van szívva a nyakad. Előttem nincs titkod.

***

Éppen a csatornák között kapcsolgattam, amikor megszólalt a csengő. Lassan, komótosan elsétáltam az ajtóhoz és szélesre tártam azt. A ByTheWay és a lányok álltak előttem. Elálltam a bejárattól, hogy be tudjanak jönni, de ahelyett, hogy ezt csinálták volna alaposan végig mértek.

– Ebbe jössz?

– Miért már ennyi az idő? – kapok a fejemhez. – Bocsi, bocsi. Egy pillanat és itt vagyok.

Egy teljes kört fordultam tengelyem körül, majd a szobánkba rontottam és idegesen kapkodni kezdtem a ruhák között. Mikor megtaláltam a tökéletes ruhadarabokat szélsebesen magamra kapkodtam, majd mikor végeztem halkan kiléptem a szobából. A többiek nem a legcsendesebben beszélgettek.

– Olivér el kell neki mondanunk! Joga van tudni. És ha te ezt nem teszed meg, majd mi megcsináljuk. – nézett barátommal farkas szemet Barbi.

– Olivér mégis mit kéne elmondani? – lépek ki a fal mögül.