27. Fejezet – Tudom

Fanni

Visszatekintés:
– Olivér el kell neki mondanunk! Joga van tudni. És ha te ezt nem teszed meg, majd mi megcsináljuk. – nézett barátommal farkas szemet Barbi.

– Olivér mégis mit kéne elmondani? – lépek ki a fal mögül.

– Szerintem jobb lesz, ha leülsz. – lépett közelebb Bence és kezét vállamra helyezte.

Ijesztően komoly volt az arca és a többieké is. Na, most megkapod azt, amire vágytál. Megtudhatod azt, amit titkoltak előled a barátaid suttogta a fejemben belső hangom. Sietős léptekkel a kanapéhoz siettem. A kezem remegett és reszkettem. Tudtam, hogy valami ultra nagy gáz van és sajnos sejtésem is volt, hogy ki ennek az oka. A lábamat bámulva vártam, hogy elkezdjenek beszélni, de a szobára megint leszállt az a rideg csend, mint reggel. Azonban semmi nem történt. Felnéztem és szembetaláltam magam tizenkét aggódó tekintettel. Olivért kerestem szemmel, de a szobából felszívódott. Majd, mikor elindultam volna megkeresni, újra feltűnt. Kezében szemet szúrt a kis fecni, amit- mintha az élete múlt volna rajta- úgy szorongatott. Szorosan leült mellém a szófára és megfogta kezem. Félve rám emelte barna szemeit. Meg akart szólalni. Látszott rajta. Azonban nem jót ki hang a torkán.

– Ezt ma reggel az ajtónkra ragasztva találtuk. – lépett közelebb Sziki miközben barátom átnyújtotta a cetlit.

Egyszerre ijesztette meg és keltette fel érdeklődésemet az az idióta papír. A srácokra emeltem tekintetem. Mindannyian izgultak. Újra lenéztem a kezembe szorongatott papírosra és kinyitottam. Olivér még jobban megszorította kezem, én pedig nekiálltam a pár sor átolvasásának. Ez állt benne:

Drága Angyalom!

A kis énekes pacsirtád nem valami nagy zseni. Még a száját sem tudja tartani. Pedig szerintem az utasítás elég egyértelmű volt. Na, mindegy. Azért vigyázzatok! Nehogy ennek bármiféle megtorlása legyen.

U.i.: Kár, hogy még nem tudod ki küldte Lucának a segélykérő üzit. Rettenetesen kár. Talán majd egyszer kiderül

xoxo

A vér megfagyott ereimben, a szívem hevesebben kezdett verni. Eszembe jutotta a sikátor, ahol aznap majdnem történt valami. Valami borzalmas. Üveges tekintettel bámultam a fecnit talán percekig. Soha nem fog békén hagyni. Érted?! Soha! – ordibálta a fejemben lévő hang.

– Fanni! Fanni jól vagy? – hallottam meg Olivér reszkető hangját.

Már nem mellettem ült. Előttem guggolt és aggódva kémlelte arcom. Annyi érzelem kavargott bennem. Dühös voltam és féltem. Féltettem a családomat, a barátaimat, Olivért. Én tudtam mit tett régen, hogy mire képes azért, hogy elérje, amit akar. És ez a tudat még inkább megrémített.

– Miért nem mondtad el? – suttogtam alig hallhatóan, miközben Olira emeltem szemeim.

– Tessék?

– Miért nem mondtad el? – ordítottam.

Olivér egy pillanatra meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomon, majd a srácokhoz fordult.

– Induljatok el! Majd utánatok megyünk. – adta az utasítást.

– Biztos? Ne maradjunk? – kérdezte Barbi miközben rám nézett egy pillanatra.

A fejemet fogva könyököltem a térdemen. A srácok gyorsan összeszedelőzködtek, majd távoztak. Ám mielőtt Ya Ou kilépett volna a lakásból odasúgott valamit Olivérnek.

– Ezt nem hiszem el. – jegyeztem meg magamnak egy gúnyos vigyor keretében.

Az ajtócsapódás után Olivér ismét visszatért a nappaliba. Tétován elindult a kanapé felé, ám egy szúrós nézéssel közöltem vele, hogy jobban jár, ha nem ül le mellém. Vette az adást és inkább kellő távolságot tartva megállt előttem.

– Nem hiszem el, hogy megint titkolóztál. – ráztam a fejem. – Azt hittem… Azt hittem nem teszed ezt velem megint.

– De hát nem tettem semmit! Csak nem akartalak előre stresszelni.

– Mert ez szerinted nem idegesít sokkal jobban? Szerinted, hogy esik, hogy valamit mindig eltitkolsz? Így mégis, hogy akarod elvárni, hogy megbízzam benned? Ez az egész rám is tartozik! Sőt ennek az egésznek én vagyok az oka. Jogom van tudni!

– Ki akartam deríteni, hogy az a féreg, hogy jutott be. – dünnyögte.

– Ne nevettess már! Még a 10 éves, buta rajongóitok is be-belógnak.

– Azoknak a kis 10 éveseknek köszönhetem, köszönhetjük, hogy ott tartunk ahol most. – háborodott fel.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – pillantottam rá lenézően. – De akkor is. Szerinted ez nekik nem gyerekjáték? Már egy csomószor csináltak ilyet.

– Miért beszélsz többes számba? – vette észre szóhasználatom.

– Szerintem nem ő volt.

– Akkor szerinted mégis ki? – dühödött be most ő. – Csak az állat akarja tönkretenni az életünket.

– Én sem tudom. – hajtottam le a fejem.

Olivér észrevette, hogy nagy rajtam a nyomás. Pillanatok alatt lenyugodott és most, látva hogy elszállt a vihar, visszatelepedett mellém a kanapéra és átkarolva vállamat húzott közelebb magához. Puszit nyomott hajamba és egy dallamot kezdett el dúdolni. Számomra ismeretlen volt, de megnyugtató erővel hatott, ahogy az is, hogy éreztem közelségét.

– Ne haragudj! – suttogta füleimbe. – Nem kellett volna eltitkolnom. És azt az éjszakai találkát sem. Igazad van. Neked is jelentős részed van ebben a történetben és mindenről tudnod kell. Mostantól minden kis mozzanatot elmondok neked.

– Ígéred?

– Ígérem.

Szembefordultam vele és egy puszit nyomtam arcára, majd fejemet homlokának döntve néztem barna szemeit.

– Indulnunk kell nekünk is. – súgtam ajkára. – Nem késhet el az egyik legfontosabb szereplő.

Felpattantam az ágyról és táskámért mentem. Sietősen összekészülődtünk, majd bezárva magunk mögött az otthonunkat jelentő lakást mi is elindultunk.

– Szeretlek! – fordított szembe magával és érzékien megcsókolt.

***

A srácok öltözőjében ültünk. A fiúk haja már tökéletesen állt, abban a ruhában voltak, amiben majd színpadra fognak állni. Egyszóval teljesen készen álltak arra, hogy fellépjenek a világot jelentő deszkákra. A többiek feszültségoldóként hülyültek és történeteket meséltek. Olivér azonban egyáltalán nem volt ilyen jó kedvű. Tudtam min járnak a gondolatai és azt is, hogy miattam nem sodorhatja veszélybe a banda és a saját jövőjét sem. Felkeltem eddigi helyemről és agyaló barátomhoz sétáltam. Megfogtam a kezét és az ajtó felé kezdtem húzni.

– Egy pillanat és jövünk.

Az bejárat másik felénél megálltunk és kezem közé fogtam Olivér arcát.

– Felejtsd el a történteket!  Mintha nem is lett volna. – kijelentésemre egy gúnyos kuncogás volt a válasz. – Komolyan mondtam! Most a versenyre kell koncentrálnod nem pedig rám és a történtekre. A verseny fontosabb. Ne izgulj! Drukkolok neked, nektek.

Leengedtem kezeimet jelezve, hogy elmondtam, amit akartam. Tétován állt előttem. Láttam rajta, hogy valamit akar mondani vagy tenni, de nem meri. Ekkor a folyosó végéről egy stábtag szólt oda nekünk.

– Olivér, 5 perc és kezdünk! Szólj a többieknek és gyertek!

Azzal el is ment. Olivér kinyitotta az öltöző ajtót és elvégezve az utasítást szólt a többieknek, majd kézen ragadva az ellenkező irányba kezdett húzni. Értetlenül mentem amerre húzott. Befordultunk egy olyan folyosóra, ahol senki nem volt. Olivér a falnak nyomott és mélyen szemembe nézett.

– Soha semmi nem lesz fontosabb, mint te!

Válaszolni akartam volna. Megismételni, amit az előbb elmondtam neki, de nem hagyta. Puha ajkával betapasztotta számat, hogy hallgassak. Az egész testem fellángolt csókjától. Úgy éreztem lángolok. A kezeimet tarkójára vezettem és gyöngéden meghúztam szőke haját, ami egy férfias morgást váltott ki belőle. Lágyan csókolt, de én többre vágytam. Beleharaptam alsó ajkába, mire ő felkuncogott és vette az adást. Vadabbul kezdett csókolni. Végighúzta nyelvét alsó ajakamon én pedig engedélyt adtam neki a bejutásra. Amint nyelve találkozott enyémmel vad táncot jártak. Úgy faltuk egymást, mintha hónapok óta nem csókolóztunk volna. Ez volt az egyik legigazabb csókunk.

***

Idegesen sétálgattam az RTL székház előtt. A lányoknak mondtam, hogy szükségem van egy kis levegőre, kint megvárom őket. Az egyik felem elmondhatatlanul boldog volt. A srácok elsők között jutottak tovább a következő élő showra. Emellett Olivérrel, úgy érzem mi is kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba. Tudom, hogy nem fog előlem semmit eltitkolni többé. Most lett csak igazán szoros a kapcsolatom vele. A másik felem azonban egyáltalán nem tudott továbblépni a történteken. Egyáltalán nem tudtam figyelni a fellépőkre a műsor közben. Az agyam kattogott. Azzal az opcióval is számoltam, hogy nem is Adam fenyeget minket, hanem valaki más. Biztos vagyok benne, hogy Adam bandájában elég sok tagot magamra haragítottam azzal, hogy volt barátom egy időre ott hagyta őket. De ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés, hogyha ez tényleg így is van, akkor régebben fenyegetőztek volna. Úgy lenne a leglogikusabb, hiszen azóta Adam újra a banda tagja, ha minden igaz. Bárki is volt, mégis, hogy tudhatta meg, hogy Olivér elmondta, hogy azon az éjjelen merre csatangolt, vagy azt, hogy még mindig fogalmam sincs, hogy ki üzent Lucának? Olyan sok kérdés kavarog a fejemben és ahelyett, hogy lassanként választ találnék rájuk még inkább több és több lesz belőle.

Hátam mögött szapora léptek vagy inkább futás zaját hallottam. Nem igazán érdekelt. Azt hittem az illető majd kikerül, de tévedtem. Egy érős csapódást éreztem vállamon, majd a földön találtam magam. Remek.

– Baszki nem tudsz vigyázni? – mordultam fel.

Az illető arcát a rossz fényviszonyok miatt nem igazán láttam. De mikor megszólalt és bocsánatot kért rögtön felismertem. Milyen rég nem hallottam rekedtes hangját.

– Bocsi! Nem volt szándékos.

Miki a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen miközben egy barátságos mosoly jelent meg arcán. Ezt persze a rossz fényviszonyok ellenére is látom. Miért is ne. Gyorsan elkaptam tekintetem és karjába kapaszkodva felhúztam magam.

– Mit keresel idekint? Baj van?

– Nem. És amúgy sincs hozzá semmi közöd. – válaszoltam flegmán és távozni akartam, de egy erős kar megállított.

– Ne csináld már ezt. Akkor nem adtál lehetőséget rá, de most akkor megteszem. Be voltam csípve és…

– Be voltál csípve? – nevettem gúnyosan. – Lehet, hogy nálad ezt úgy hívják, de az én ismereteim szerint full részeg voltál.

– Akkor az. Nem ez a lényeg! Szeretnék bocsánatot kérni miatta. Nem akartalak megbántani és a barátságunkat sem akartam tönkretenni. Értsd meg!

– Oké. Megértettem. Mehetek?

– Nem! Nem fogjuk azt eljátszani, mint tegnapelőtt! Szépen mond el, hogy mi a baj.

– Mondtam már, hogy semmi – makacsoltam meg magam. Erre a kijelentésre hangosan felnevetett, mire akaratom ellenére is halványan elmosolyodtam.

– Rosszabb vagy, mint egy gyerek.

– Nem is – háborodtam fel.

– De az vagy – lökött rajtam egy kisebbet. Nem bírtam kis és én is felnevettem.

– Te nagyon hülye vagy. Hiányoztál! – öleltem szorosan magamhoz.

– Bátory, ő az én csajom! – szólalt meg mögöttünk Olivér óriási mosollyal az arcán. – Szóval végre szent a béke.

– Nem is szándékoztam ellopni. De azért vigyázz rá! Hátha meggondolom magam. – kacsintott rám. – Nagyon jók voltatok!

– Köszönjük. Sok munka van benne – szállt bele a beszélgetésbe Sziki.

– Indulhatunk? – fordult felém Olivér és átkarolta a vállam.

– Persze.

Elköszöntünk Maykee-tól és hazamentünk. Otthon teljes kavalkád volt. Bence és Sziki majdnem összebalhézott azon, hogy ki menjen előbb zuhanyozni. Elég röhejes volt az egész helyzet. Gondoltam, hogy több vita ne legyen mindenkit magam elé engedtem és én foglaltam el utoljára a fürdőt. Gyorsan megszabadultam ruháimtól és beálltam a forró víz alá. Nagyon megnyugtató volt, ahogy a hátamon végig folyt a víz. Teljesen ellazultam. Eszembe jutott a rémálmom és a fogva tartóm jellegzetes tetoválása. Egy koponya, amin egy kígyó mászik végig. Miért olyan ismerős nekem ez? Visszaemlékeztem a levél tartalmára és az egyik szóról világos lett minden. Kiugrottam a zuhanyzó alól, magamra tekertem törölközőmet és kirohantam.

–Hova raktátok a cetlit?

– Milyen cetlit? – kérdezi Barbi. – Ja azt. Azt hiszem Olivér kidobta. Miért?

Nem válaszolok, csak szapora léptekkel a konyhába megyek. A többiek ott voltak és még levegőt is elfelejtettek venni annyira meglepődtek, hogy egy szál törölközőben állok előttük. A kukához mentem és belenéztem. A cetli, igaz darabjaiban, de a szemétkupac darabjaiban hevert.

– Mit keresel kincsem? – érdeklődött Olivér miközben egy elég perverz vigyor kúszott arcára.

Nem figyelve kérdésére összeillesztettem kezembe a darabkákat és átfutottam a sorokat. A második szónál azonban megakadt a szemem. A sejtésem beigazolódott.

– Mit találtál? – lépett közelebb a szőkeség és oldalról átölelte derekam.

– Tudom ki a fenyegető. – emeltem rá tekintetem.