29. Fejezet – Rendbe jöhet...

Fanni

Visszatekintés:
– Kincsem, én már kész vagyok. Készülődj te is. – jött a konyha felé pont, ahogy azt elterveztem. – Kicsim?

Mikor belépett a helyiségbe előugrottam rejtekhelyemről, ám ahelyett, hogy megijedt volna a székeknek lökött.

– Mégis mi van veled? – ordítottam rá.

Pár pillanatig lefagyva állt előttem. Mintha fel sem fogta volna, mi történt az előbb csak bámult maga elé üres tekintettel. Nagyon megrémített. Miután feleszmélt pillanatnyi kábulatából egy hatalmas lépéssel mellettem termett és szorosan ölelt magához.

– Sajnálom kincsem. Nem akartalak bántani. Csak… Tudod nekem így egyszerre sok ez az egész. Megijedtem, hogy valami lett veled – magyarázta hadarva, miközben minden porcikája remegett. Nagyon megrémítettem önszántamon kívül is. – Nem esett semmi bajod? Nem fáj semmid?

Talán ekkor jutott el az agyáig, mekkorát is taszított rajtam az imént.

– Nekem kutya bajom, de veled biztos minden rendben? Fal fehér vagy és reszketsz. Megijesztesz.

– Jól vagyok, csak szükségem van egy kis levegőre – sóhajtott.

Vettem a célzást és rövid időn belül felöltöztem, megcsináltam a hajam és indulásra készen álltam. Olivér a kanapén ült, lábával egyfajta ritmust dobogott a parkettán. Idegesnek és feszültnek tűnt és tudtam el kell terelnem a gondolatait. Lehuppantam mellé a kanapéra és egy puszit nyomtam arcára, ami miatt rám kapta tekintetét.

– Látom, hogy valami nincs rendben. Ne beszéljük meg? – kérdeztem tőle, miközben kisimítottam szeméből kósza, szőke hajtincsét.

– Persze, hogy nincs rendben – fakadt ki elkeseredetten. – A tudat, hogy nem tudlak megvédeni attól az állattól, egyszerűen fölemészt.

– Édes, ez ellen semmit nem tudsz tenni. Adam egy olyan ember, aki, ha valamit el akar érni, azt el is fogja.

– És a rendőrség? Ők sem tehetnek semmit?

– Semmilyen bizonyítékunk nincs arra, hogy az a vadbarom engem valaha is bántott – hajtottam le a fejem, belátva az igazságot, hogy semmilyen ütőkártyánk nincs ellene.– Ne hagyjuk neki ezt az egészet – szólaltam meg pillanatok múlva kicsit felháborodva.

– Mégis miről beszélsz?

– Amit csinálunk, arról beszélek. Csak bebizonyítjuk neki, hogy van értelme annak, amit tesz. Megmutatjuk neki, hogy tényleg el tud minket szakítani egymástól. De én ezt nem akarom hagyni neki! Olivér, én nagyon szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! Nem akarom azt az időt – amit veled tölthetnék – arra pazarolni, hogy róla beszélünk, és azon gondolkodunk, hogy tudnák megakadályozni. Lépjünk ki azon az ajtón és felejtsünk el mindent! A problémákat, a versenyt, Adam-et, Martint és mindenkit.

Pár perc néma gondolkodás után Olivér határozottan felpattant. Teljesen egyetértett azzal, amit mondtam. Semmi másra nincs most szükségünk, csak egymásra. Csak ő és én.

Felvettük magunkra kabátunkat és meleg sapkánkat, majd megfogtam Olivér kezét. Rám pillantott és mintha csak szeme azt kérdezte volna: Készen állsz? Bólintottam a néma kérdésre és együtt átléptük a küszöböt.

***

Vidáman sétálgattunk Budapest utcáin, miközben a hideg mardosta bőrünket. Teljes mértékben betartottuk, amit megbeszéltünk, hiszen ahelyett, hogy a show-ról vagy az exemről esett volna szó, a téma inkább a terveink voltak. Szóba került számomra a továbbtanulás és Olivér a banda sorsáról mesélt, miközben az idő csak úgy rohant előre. Végül a közös jövőnkre terelődött a szó.

– Arra gondoltam… – kezdett bele Oli néhány perc néma sétálás után. – Mi lenne, ha a tehetségkutató után öhm… összeköltöznénk? – kérdezte zavartan, ami mosolyt csalt arcomra. – Tudom, hogy nem jelentene nagy változást, de…

Ebben a pillanatban azonban elhallgattam túlzott magyarázását. Ajkára tapasztottam szám, amin először meglepődött, majd átölelve derekam viszonozta csókom.

– Komolyan gondoltad?

– Komolyan kérdezted? – válaszoltam kérdéssel nevetve.

Újra megcsókolt és kezét farzsebembe vezette. Cselekedetén aprót kuncogtam és fejemet homlokának döntve néztem gyönyörű szemeit. Azt akartam, hogy az a pillanat soha ne érjen véget. Olyan tökéletes volt minden.

Ahogy ott sétálgattunk és beszélgettünk egyszerűen leírhatatlan volt. Mintha újra megismertem volna. Akkor döbbentem rá igazán, hogy nem csak Adam szakít el minket egymástól, de a verseny is. Egyre jobban nő a tét és a srácoknak is hajtaniuk kell, hogy igenis elérhessék, amit akarnak. Ehhez azonban több próba kell, ami azt jelenti, hogy Olivért még kevesebbszer fogom látni, mint eddig.

– De honnan lesz pénzünk lakásra? – térítettem vissza magam a valóságba. – Én még csak nem is dolgozom, azt pedig nem várhatom el tőled, hogy te tarts el.

– Ezt csak bízd rám! – mosolygott elégedetten és átkarolva vállamat elindultunk a próba helyszínére.

– Már említettem, hogy Luca kint él Párizsba. – pillantottam rá, mire válasza egy apró bólintás volt. – Azt beszéltük meg, hogy az X-faktor után én kiutaznék hozzá és arra gondoltam, mi lenne, ha te is velem tartanál? – vetettem fel az ötletet reménykedve, hogy lenne hozzá kedve és igent mond.

– Hát nem is tudom, kicsim – húzta a száját. – Azért mész oda, hogy vele légy. Vásárolgassatok, beszélgessetek és hasonlók. Én csak útban lennék ott.

– Dehogy lennél útban – nevettem. – Ő mondta, hogy hívjalak meg téged is. És Párizs mégis csak a szerelem városa. Kivel lennék ott, ha nem veled?

– Jogos érv – bólogatott elismerően és belepuszilt hajamba. – Még átgondolom oké?

***

Miután Olivért elkísértem a próbára, hazafelé vettem utam, immáron egyedül. Útközben sok mindenen törtem a fejem, de legfőképp a jövőm volt az, amin járt az agyam. Ekkor esett le, hogy nem igazán foglalkoztam azzal, mit is akarok kezdeni az életemmel. Adam mellett nem tudtam erre koncentrálni, hiszen minden annyira bizonytalan volt, de most, hogy talán sikerül valamilyen szinten biztosítani az életem, ki kéne találnom valamit. Nem akarok többé sem a szüleimen, sem Olivéren lógni. Egyikkőjüktől sem várhatom el, hogy eltartson. Mire hazaértem, arra az elhatározásra jutottam, hogy megvárom a következő tanév kezdetét és beiratkozom abba a főiskolába, amit még anyáékkal néztünk ki nekem. Addig pedig keresek magamnak valami munkát.

Fáradtan dobtam le táskámat és rúgtam le cipőmet, miközben magamat szidtam, hogy mi a jó istenért kellett nekem magas sarkúban mennem. Hogy felmelegedjek, előkerítettem magamnak egy pihe-puha takarót és forró csokit készítettem. A gépemen előkerestem a Holiday című filmet, ami az egyik kedvencem és mikor kényelmesen elhelyezkedtem megszólalt a csengő.

– Hát ilyen nincs – mérgelődtem miközben lassan kikászálódtam helyemről.

Egy elég érdekes arckifejezéssel nyithattam ajtót, mert Miki elég furán nézett rám majd elnevette magát.

–  Rosszkor? – kérdezte még mindig kuncogva.

– Hát… – pillantottam vissza a gőzölgő italomra és a meleg takaróra. – Gyere be!

Kijelentésemre beljebb jött az ajtón és pár pillanatig mintha feszélyezve érezte volna magát. Mély lélegzetet vett és szorosan magához ölelt.

– Annyira örülök, hogy újra jóban vagyunk – foglalt helyet a kanapén.

Letelepedtem mellé én is és miközben belekortyoltam forró italomba vártam, hogy elmondja miért is jött. Először csak szemével méregetett, majd végre a tárgyra tért.

– Tudom, hogy tegnap megbeszéltük és kibékültünk, de azért szeretném elmondani, hogy bár egész rövid ideje ismerjük egymást és az az idő sem telt valami fényesen, nekem fontos a barátságunk. Megmagyarázhatatlan és én sem értem teljesen, de ez van. És megnyugtatlak, nem kell attól félned, hogy még egyszer megcsókollak, amikor részeg vagyok.

Kijelentésére felkacagtam, mint egy kisgyerek. Nagyon aranyos volt tőle ez az egész és nagyon örültem, hogy újra szent a béke. Minden válasz nélkül a dohányzóasztalra helyeztem, majd közelebb hajoltam hozzá és egy cuppanós puszit adtam arcára.

– Ez akkor most mit jelent? – kérdezte felvont szemöldökkel nevetve.

– Azt, hogy nekem is fontos a barátságunk.

Pár perc néma csend telepedett a szobára, amit Maykee telefonja zavart meg. Dani volt a vonal túlsó oldalán és arról érdeklődött, hogy mikor fognak indulni a stúdióba. A kérdés elhangozása után Miki egy hatalmasat csapott homlokára. Pillanatokon belül lezavarta barátjával való csevegést, majd felém fordult.

– Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, lenne e kedved eljönni velünk?

– Én? Egy stúdióban? Nem vagyok én oda való. Csak akadályoználak titeket a munkában.

– Butaságokat beszélsz. Na, légyszi gyere. Lassan annyi időt töltök a fiúkkal, hogy a végén megunom őket – nevetett aranyosan. – Amúgy is régen beszéltetek miattam. Na, gyere.

Mint valami kisgyerek, aki édességért könyörög az anyukájának, úgy nézett rám barna szemeivel.

– Nem tudom Maykee… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet és amúgy is én egészen estig filmeket akartam nézni.

– Akkor alkut ajánlok – vigyorgott. – Megnézem veled ezt a rettentő nyálas filmet, ha megígéred, hogy eljössz velünk.

– Milyen önfeláldozó vagy – nevettem ki.

Kijelentésemre kihúzta magát és megvillantotta fehér fogait. Ajánlatára válaszolva – még mindig röhögve – elindítottam a filmet és visszafészkeltem magam előző helyemre. Miki szorosan mellém kuporodott és betakarta magát, majd egy puszit adott hajamra.

– Imádlak – suttogta fülembe és kikapta kezemből bögrémet, majd belekortyolt a forró csokimba.

– Az az enyém! – háborodtam fel. – Ma mindenki az én kajámra pályázik?

Ki akartam venni kezéből a forró csokit, de elhúzta onnan. Pont ugyanazt csinálta, amit én reggel Olivérrel. Kiröhögve engem, felpattant a kanapéról és a szoba túlsó végéhez ment, ahol újra belekortyolt a löttybe, miközben reakciómat várta. Túl lusta voltam ahhoz, hogy felkeljek onnan ezért duzzogva a képernyőre meredtem.

– Gonosz vagy – vetettem oda.

– Milyen kis nyifi-nyafi valaki – mosolygott győzedelmesen.

***

Később a srácokkal megbeszéltük, hogy majd a stúdió előtt találkozunk. Úgy is lett. A film vége után beugrottunk a mekibe, hogy a többieknek is vigyünk egy kis muníciót, majd a megbeszélt helyre mentünk.

– Megjöttünk – köszöntöttem távolról az ajtó előtt fagyoskodó két srácot.

– Csakhogy ideértetek. Már azt hittük, nem is jöttök – vacogtatta fogait Boti.

– Miért nem mentetek be addig? – kérdeztem nevetve.

Kérdésemre a két fiú megrántotta a vállát, majd mindannyian nagy hahotázásban törtünk ki. Bementünk az épületbe, ahol a fiúk az egyik helyiségbe vezettek. Mindent megmutattak, majd megbeszéltek pár dolgot és bementek az üveg túlsó felére. Ekkor egy férfi jött be. Bemutatkozott, majd lenyomva egy gombot a fiúkhoz kezdett beszélni. Amíg folyt a diskurálás helyet foglaltam a szobában elhelyezett kanapén. Az üvegfalon keresztül figyeltem őket mosolyogva.

– Oké srácok akkor kezdjük – szólalt meg a férfi.

Maykee aprót bólintott és fejére tette a fülest, egy pillanatra rám mosolygott, majd a fiúkra nézett és egyszerre kezdtek el zenélni. A dal valami iszonyatosan jó lett. Érzelmes mégis bulis. Egyszerűen imádtam. Fantasztikus volt Miki hangja, Dani és Boti zenélésével fűszerezve.

– Na, hogy tetszett? – érdeklődött a mellém leülő harmincas éveiben járó pasi.

– Fantasztikus. Már most imádom a dalt.

– Sok munka volt vele, de a srácok tehetségesek és jól megoldottak mindent.

– Milyenek voltunk? – léptek be az ajtón az említettek.

– A barátnőd szerint rendkívül jók – kacsintott Mikire a férfi.

– Én nem vagyok a barátnője. Csak barátok vagyunk – tiltakoztam hevesen.

– Akkor elnézést. Úgy látszik benéztem a dolgot – vakargatta fejét a hapsi.

A dal bemutatása után, ebéd gyanánt megettük a hozott kaját, viccelődtünk, nevetgéltünk és a fiúk arról meséltek, mik történtek velük, mióta Mikivel összebalhéztam. Észre se vettem és az idő csak úgy repült. A stúdióban töltött órák után úgy határoztunk, beülünk egy kávézóba és eszünk valamilyen sütit. Éppen oda tartottunk, amikor zsebemben megcsörrent a telefonom. Olivér mutatta a képernyőn a felirat. Elhúztam a zöld gombot és meghallottam barátom hangját. Zaklatottnak tűnt és nagyon hadart. Annyit mondott, hogy el kell mennem a megadott címre minél gyorsabban, majd letette.

– Srácok nekem rohannom kell. Azt hiszem valami baj van.