29. Fejezet – Rendbe jöhet...

Fanni

Visszatekintés:
– Kincsem, én már kész vagyok. Készülődj te is. – jött a konyha felé pont, ahogy azt elterveztem. – Kicsim?

Mikor belépett a helyiségbe előugrottam rejtekhelyemről, ám ahelyett, hogy megijedt volna a székeknek lökött.

– Mégis mi van veled? – ordítottam rá.

Pár pillanatig lefagyva állt előttem. Mintha fel sem fogta volna, mi történt az előbb csak bámult maga elé üres tekintettel. Nagyon megrémített. Miután feleszmélt pillanatnyi kábulatából egy hatalmas lépéssel mellettem termett és szorosan ölelt magához.

– Sajnálom kincsem. Nem akartalak bántani. Csak… Tudod nekem így egyszerre sok ez az egész. Megijedtem, hogy valami lett veled – magyarázta hadarva, miközben minden porcikája remegett. Nagyon megrémítettem önszántamon kívül is. – Nem esett semmi bajod? Nem fáj semmid?

Talán ekkor jutott el az agyáig, mekkorát is taszított rajtam az imént.

– Nekem kutya bajom, de veled biztos minden rendben? Fal fehér vagy és reszketsz. Megijesztesz.

– Jól vagyok, csak szükségem van egy kis levegőre – sóhajtott.

Vettem a célzást és rövid időn belül felöltöztem, megcsináltam a hajam és indulásra készen álltam. Olivér a kanapén ült, lábával egyfajta ritmust dobogott a parkettán. Idegesnek és feszültnek tűnt és tudtam el kell terelnem a gondolatait. Lehuppantam mellé a kanapéra és egy puszit nyomtam arcára, ami miatt rám kapta tekintetét.

– Látom, hogy valami nincs rendben. Ne beszéljük meg? – kérdeztem tőle, miközben kisimítottam szeméből kósza, szőke hajtincsét.

– Persze, hogy nincs rendben – fakadt ki elkeseredetten. – A tudat, hogy nem tudlak megvédeni attól az állattól, egyszerűen fölemészt.

– Édes, ez ellen semmit nem tudsz tenni. Adam egy olyan ember, aki, ha valamit el akar érni, azt el is fogja.

– És a rendőrség? Ők sem tehetnek semmit?

– Semmilyen bizonyítékunk nincs arra, hogy az a vadbarom engem valaha is bántott – hajtottam le a fejem, belátva az igazságot, hogy semmilyen ütőkártyánk nincs ellene.– Ne hagyjuk neki ezt az egészet – szólaltam meg pillanatok múlva kicsit felháborodva.

– Mégis miről beszélsz?

– Amit csinálunk, arról beszélek. Csak bebizonyítjuk neki, hogy van értelme annak, amit tesz. Megmutatjuk neki, hogy tényleg el tud minket szakítani egymástól. De én ezt nem akarom hagyni neki! Olivér, én nagyon szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! Nem akarom azt az időt – amit veled tölthetnék – arra pazarolni, hogy róla beszélünk, és azon gondolkodunk, hogy tudnák megakadályozni. Lépjünk ki azon az ajtón és felejtsünk el mindent! A problémákat, a versenyt, Adam-et, Martint és mindenkit.

Pár perc néma gondolkodás után Olivér határozottan felpattant. Teljesen egyetértett azzal, amit mondtam. Semmi másra nincs most szükségünk, csak egymásra. Csak ő és én.

Felvettük magunkra kabátunkat és meleg sapkánkat, majd megfogtam Olivér kezét. Rám pillantott és mintha csak szeme azt kérdezte volna: Készen állsz? Bólintottam a néma kérdésre és együtt átléptük a küszöböt.

***

Vidáman sétálgattunk Budapest utcáin, miközben a hideg mardosta bőrünket. Teljes mértékben betartottuk, amit megbeszéltünk, hiszen ahelyett, hogy a show-ról vagy az exemről esett volna szó, a téma inkább a terveink voltak. Szóba került számomra a továbbtanulás és Olivér a banda sorsáról mesélt, miközben az idő csak úgy rohant előre. Végül a közös jövőnkre terelődött a szó.

– Arra gondoltam… – kezdett bele Oli néhány perc néma sétálás után. – Mi lenne, ha a tehetségkutató után öhm… összeköltöznénk? – kérdezte zavartan, ami mosolyt csalt arcomra. – Tudom, hogy nem jelentene nagy változást, de…

Ebben a pillanatban azonban elhallgattam túlzott magyarázását. Ajkára tapasztottam szám, amin először meglepődött, majd átölelve derekam viszonozta csókom.

– Komolyan gondoltad?

– Komolyan kérdezted? – válaszoltam kérdéssel nevetve.

Újra megcsókolt és kezét farzsebembe vezette. Cselekedetén aprót kuncogtam és fejemet homlokának döntve néztem gyönyörű szemeit. Azt akartam, hogy az a pillanat soha ne érjen véget. Olyan tökéletes volt minden.

Ahogy ott sétálgattunk és beszélgettünk egyszerűen leírhatatlan volt. Mintha újra megismertem volna. Akkor döbbentem rá igazán, hogy nem csak Adam szakít el minket egymástól, de a verseny is. Egyre jobban nő a tét és a srácoknak is hajtaniuk kell, hogy igenis elérhessék, amit akarnak. Ehhez azonban több próba kell, ami azt jelenti, hogy Olivért még kevesebbszer fogom látni, mint eddig.

– De honnan lesz pénzünk lakásra? – térítettem vissza magam a valóságba. – Én még csak nem is dolgozom, azt pedig nem várhatom el tőled, hogy te tarts el.

– Ezt csak bízd rám! – mosolygott elégedetten és átkarolva vállamat elindultunk a próba helyszínére.

– Már említettem, hogy Luca kint él Párizsba. – pillantottam rá, mire válasza egy apró bólintás volt. – Azt beszéltük meg, hogy az X-faktor után én kiutaznék hozzá és arra gondoltam, mi lenne, ha te is velem tartanál? – vetettem fel az ötletet reménykedve, hogy lenne hozzá kedve és igent mond.

– Hát nem is tudom, kicsim – húzta a száját. – Azért mész oda, hogy vele légy. Vásárolgassatok, beszélgessetek és hasonlók. Én csak útban lennék ott.

– Dehogy lennél útban – nevettem. – Ő mondta, hogy hívjalak meg téged is. És Párizs mégis csak a szerelem városa. Kivel lennék ott, ha nem veled?

– Jogos érv – bólogatott elismerően és belepuszilt hajamba. – Még átgondolom oké?

***

Miután Olivért elkísértem a próbára, hazafelé vettem utam, immáron egyedül. Útközben sok mindenen törtem a fejem, de legfőképp a jövőm volt az, amin járt az agyam. Ekkor esett le, hogy nem igazán foglalkoztam azzal, mit is akarok kezdeni az életemmel. Adam mellett nem tudtam erre koncentrálni, hiszen minden annyira bizonytalan volt, de most, hogy talán sikerül valamilyen szinten biztosítani az életem, ki kéne találnom valamit. Nem akarok többé sem a szüleimen, sem Olivéren lógni. Egyikkőjüktől sem várhatom el, hogy eltartson. Mire hazaértem, arra az elhatározásra jutottam, hogy megvárom a következő tanév kezdetét és beiratkozom abba a főiskolába, amit még anyáékkal néztünk ki nekem. Addig pedig keresek magamnak valami munkát.

Fáradtan dobtam le táskámat és rúgtam le cipőmet, miközben magamat szidtam, hogy mi a jó istenért kellett nekem magas sarkúban mennem. Hogy felmelegedjek, előkerítettem magamnak egy pihe-puha takarót és forró csokit készítettem. A gépemen előkerestem a Holiday című filmet, ami az egyik kedvencem és mikor kényelmesen elhelyezkedtem megszólalt a csengő.

– Hát ilyen nincs – mérgelődtem miközben lassan kikászálódtam helyemről.

Egy elég érdekes arckifejezéssel nyithattam ajtót, mert Miki elég furán nézett rám majd elnevette magát.

–  Rosszkor? – kérdezte még mindig kuncogva.

– Hát… – pillantottam vissza a gőzölgő italomra és a meleg takaróra. – Gyere be!

Kijelentésemre beljebb jött az ajtón és pár pillanatig mintha feszélyezve érezte volna magát. Mély lélegzetet vett és szorosan magához ölelt.

– Annyira örülök, hogy újra jóban vagyunk – foglalt helyet a kanapén.

Letelepedtem mellé én is és miközben belekortyoltam forró italomba vártam, hogy elmondja miért is jött. Először csak szemével méregetett, majd végre a tárgyra tért.

– Tudom, hogy tegnap megbeszéltük és kibékültünk, de azért szeretném elmondani, hogy bár egész rövid ideje ismerjük egymást és az az idő sem telt valami fényesen, nekem fontos a barátságunk. Megmagyarázhatatlan és én sem értem teljesen, de ez van. És megnyugtatlak, nem kell attól félned, hogy még egyszer megcsókollak, amikor részeg vagyok.

Kijelentésére felkacagtam, mint egy kisgyerek. Nagyon aranyos volt tőle ez az egész és nagyon örültem, hogy újra szent a béke. Minden válasz nélkül a dohányzóasztalra helyeztem, majd közelebb hajoltam hozzá és egy cuppanós puszit adtam arcára.

– Ez akkor most mit jelent? – kérdezte felvont szemöldökkel nevetve.

– Azt, hogy nekem is fontos a barátságunk.

Pár perc néma csend telepedett a szobára, amit Maykee telefonja zavart meg. Dani volt a vonal túlsó oldalán és arról érdeklődött, hogy mikor fognak indulni a stúdióba. A kérdés elhangozása után Miki egy hatalmasat csapott homlokára. Pillanatokon belül lezavarta barátjával való csevegést, majd felém fordult.

– Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, lenne e kedved eljönni velünk?

– Én? Egy stúdióban? Nem vagyok én oda való. Csak akadályoználak titeket a munkában.

– Butaságokat beszélsz. Na, légyszi gyere. Lassan annyi időt töltök a fiúkkal, hogy a végén megunom őket – nevetett aranyosan. – Amúgy is régen beszéltetek miattam. Na, gyere.

Mint valami kisgyerek, aki édességért könyörög az anyukájának, úgy nézett rám barna szemeivel.

– Nem tudom Maykee… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet és amúgy is én egészen estig filmeket akartam nézni.

– Akkor alkut ajánlok – vigyorgott. – Megnézem veled ezt a rettentő nyálas filmet, ha megígéred, hogy eljössz velünk.

– Milyen önfeláldozó vagy – nevettem ki.

Kijelentésemre kihúzta magát és megvillantotta fehér fogait. Ajánlatára válaszolva – még mindig röhögve – elindítottam a filmet és visszafészkeltem magam előző helyemre. Miki szorosan mellém kuporodott és betakarta magát, majd egy puszit adott hajamra.

– Imádlak – suttogta fülembe és kikapta kezemből bögrémet, majd belekortyolt a forró csokimba.

– Az az enyém! – háborodtam fel. – Ma mindenki az én kajámra pályázik?

Ki akartam venni kezéből a forró csokit, de elhúzta onnan. Pont ugyanazt csinálta, amit én reggel Olivérrel. Kiröhögve engem, felpattant a kanapéról és a szoba túlsó végéhez ment, ahol újra belekortyolt a löttybe, miközben reakciómat várta. Túl lusta voltam ahhoz, hogy felkeljek onnan ezért duzzogva a képernyőre meredtem.

– Gonosz vagy – vetettem oda.

– Milyen kis nyifi-nyafi valaki – mosolygott győzedelmesen.

***

Később a srácokkal megbeszéltük, hogy majd a stúdió előtt találkozunk. Úgy is lett. A film vége után beugrottunk a mekibe, hogy a többieknek is vigyünk egy kis muníciót, majd a megbeszélt helyre mentünk.

– Megjöttünk – köszöntöttem távolról az ajtó előtt fagyoskodó két srácot.

– Csakhogy ideértetek. Már azt hittük, nem is jöttök – vacogtatta fogait Boti.

– Miért nem mentetek be addig? – kérdeztem nevetve.

Kérdésemre a két fiú megrántotta a vállát, majd mindannyian nagy hahotázásban törtünk ki. Bementünk az épületbe, ahol a fiúk az egyik helyiségbe vezettek. Mindent megmutattak, majd megbeszéltek pár dolgot és bementek az üveg túlsó felére. Ekkor egy férfi jött be. Bemutatkozott, majd lenyomva egy gombot a fiúkhoz kezdett beszélni. Amíg folyt a diskurálás helyet foglaltam a szobában elhelyezett kanapén. Az üvegfalon keresztül figyeltem őket mosolyogva.

– Oké srácok akkor kezdjük – szólalt meg a férfi.

Maykee aprót bólintott és fejére tette a fülest, egy pillanatra rám mosolygott, majd a fiúkra nézett és egyszerre kezdtek el zenélni. A dal valami iszonyatosan jó lett. Érzelmes mégis bulis. Egyszerűen imádtam. Fantasztikus volt Miki hangja, Dani és Boti zenélésével fűszerezve.

– Na, hogy tetszett? – érdeklődött a mellém leülő harmincas éveiben járó pasi.

– Fantasztikus. Már most imádom a dalt.

– Sok munka volt vele, de a srácok tehetségesek és jól megoldottak mindent.

– Milyenek voltunk? – léptek be az ajtón az említettek.

– A barátnőd szerint rendkívül jók – kacsintott Mikire a férfi.

– Én nem vagyok a barátnője. Csak barátok vagyunk – tiltakoztam hevesen.

– Akkor elnézést. Úgy látszik benéztem a dolgot – vakargatta fejét a hapsi.

A dal bemutatása után, ebéd gyanánt megettük a hozott kaját, viccelődtünk, nevetgéltünk és a fiúk arról meséltek, mik történtek velük, mióta Mikivel összebalhéztam. Észre se vettem és az idő csak úgy repült. A stúdióban töltött órák után úgy határoztunk, beülünk egy kávézóba és eszünk valamilyen sütit. Éppen oda tartottunk, amikor zsebemben megcsörrent a telefonom. Olivér mutatta a képernyőn a felirat. Elhúztam a zöld gombot és meghallottam barátom hangját. Zaklatottnak tűnt és nagyon hadart. Annyit mondott, hogy el kell mennem a megadott címre minél gyorsabban, majd letette.

– Srácok nekem rohannom kell. Azt hiszem valami baj van.

28. Fejezet – A cetli írója

Sziasztok!

Gondolom észrevettétek, hogy mostanában sem résszel nem érkeztem, sem életjelet nem adtam magamról, emellett a blogra sem tudtatok felnézni. Az ok azonban teljesen egyszerű. Az eltűnésem a egy soproni kirándulásnak és egy Erdélyben töltött iskolai kirándulásos hétnek  köszönhető ( ahonnan tegnap jöttem meg ). Emellett gondolom az is szemet szúrt nektek, hogy a blog designja teljesen megváltozott. Sem a cím, sem a női főszereplő nem egyezik az eddig megszokottal, aminek az az oka, hogy úgy gondoltam így itt az ideje annak, hogy változtassak. Hogy őszinte legyek sem a cím, sem az előbb említett karakter nem tetszett már elég rég óta szóval itt volt az ideje lecserélni. Aki gondolja nézzen be a szereplők menüpontba ( itt ) mivel ott is történt néhány apróbb változtatás.Ennyi lettem volna. Remélem nem untátok nagyon. Jó olvasást!

Fanni

Visszatekintés:

Nem figyelve kérdésére összeillesztettem kezembe a darabkákat és átfutottam a sorokat. A második szónál azonban megakadt a szemem. A sejtésem beigazolódott.

– Mit találtál? – lépett közelebb a szőkeség és oldalról átölelte derekam.

– Tudom ki a fenyegető. – emeltem rá tekintetem.

– Mi történt? – léptek be a lányok. – Minden rendben?
– Fanni tudja ki írta a cetlit – nézett fel Olivér egy pillanatra miközben szorosan magához ölelt.

Néma csendben a nappaliba vonultunk és a többiek magyarázatot követelve néztek. Le akartam ülni a kanapéra azonban Szöszi az ölébe húzott és vállamra döntötte fejét. Nem igazán tudtam, hogy is kezdjek bele ebbe az egészbe, hiszen semmilyen kézzel fogható érvem nem volt. Ezek csak sejtések.

– A srácot Martinnak hívják – fogtam hozzá mégis. – Egy évvel fiatalabb, mint én. Adam itt Pesten ismerte meg, elmondása szerint, de már nem hiszem, hogy igazat mondott. Sokszor buliztunk együtt, kedves srácnak tűnt. Igazából nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ő volt, de a cetli írója úgy kezdte a levelet, hogy drága Angyalom – idéztem. – Ő is mindig így hívott, mondván én vagyok Adam védőangyalkája.

A visszaemlékezésre egy apró mosoly kúszott arcomra. Voltak jó emlékeim abból a korszakomból is és a múltamat sem akarom letagadni, hiszen az formál azzá, aki leszek. És ha úgy nézzük, ha az egész nem történik meg akkor a sikátorban, most nem lennék itt. Nem lennének ilyen barátaim és Szöszim se.  Nem lehetnék részese ennek az egész kavalkádnak, ami az életem részévé vált pillanatok alatt.

– Valamit én akkor sem értek – szólalt meg Ya Ou a fejét vakargatva. – Ha tényleg ez a csákó volt, akkor mégis, hogy tudta meg, hogy Olivér beavatott téged ebbe az egészbe vagy, hogy nem tudod, ki küldte az üzit?

– Ez nekem se áll össze. Lehet, hogy valaki elmondta neki.

– Szerinted valaki infót szivárogtat? – nézett full komolyan Sziki.

Nem bírtuk ki és kinevettük szegényt.

– Haver, ez nem valami FBI-os film – röhögött Bence.

– Tudod, hogy gondoltam, Vavra – nézett szúrós szemmel barátjára Peti.

– Amúgy nem biztos, hogy hülyeséget mondasz – mondtam ki a véleményem. – Talán tényleg valaki elmondta mindezt neki.

– Akkor már csak egy kérdés van. Mégis ki?

– Fogalmam sincs. Ti nem lehettek, hisz még csak nem is ismeritek. Másnak pedig nem hiszem, hogy elárultam volna.

Mindenki gondolkodni kezdett. Bence jobbra-balra járkálva agyalt. A többiek a kanapén csinálták ugyan ezt. Olivér a nyakamat kezdte puszilgatni. Odafordultam hozzá és mosolyt erőltettem arcomra. Viszonozta mosolyom és egy puszit adott a számra.

– Megoldjuk – suttogta ajkaimra.

– Azt hiszem, tudom – törte meg a csendet végül Bence. – A párizsi barátnődnek, azt hiszem Lucának nem mondta el ezt az egészet?

– Mi? Te azt hiszed, hogy a legjobb barátnőm képes lenne elárulni?

– Nem. Egyáltalán nem ezt akartam mondani – tiltakozott. – Csak arra akartam utalni, hogy neki is elmondtad, nem?

– Igazad van. Ő tudott mindenről.

Ekkor Olivér a fülemhez hajolt. Pár másodpercig nem szólt semmit, majd egy nagy sóhaj után fülembe suttogta:

– Kincsem, azért gondolj bele! Rajta kívül senki más nem tudott erről az egészről semmit és abba a társaságba anno ő is beletartozott. Milyen más magyarázat lenne erre az egészre?

– Ezt nem hiszem el! Hogy lehetsz ekkora tuskó? – csattantam fel idegesen és kipattantam öléből. – Ő a legjobb barátnőm.

– A legjobb barátnőd, aki lefeküdt a volt barátoddal, amikor még együtt voltatok – dörmögte az orra alatt.

–  Bunkó paraszt! – vágtam fejéhez és távoztam.

Egyenesen a szobánkba rohantam és az ágyra vetettem magam. Fejem a párnába temettem és mély levegőket véve próbáltam lenyugodni. Hogy mondhatott ilyet? Hogy lehet egyáltalán ekkora bunkó? Ismerem a barátnőmet. Ő nem tenne ilyesmit. – bizonygattam magamnak és elhatároztam, hogy felnyitom a szemét arra, hogy nekem van igazam. Keresni kezdtem a telefonomat, miközben az ajtóban megjelent Olivér. Háttal nekitámaszkodott a falnak és figyelte mit csinálok. Lassan frusztráltságomban már az egész helyiséget feltúrtam a keresett tárgy azonban sehol nem bukkant elő.

– Baba, nem rosszindulatból mondtam. Egyszerűen csak szeretném megtudni ki az a rohadék, aki szórakozik velünk.

– Miért szerinted én nem? Szerinted én élvezem ezt az egészet? – förmedtem rá.

– Én egyáltalán nem ezt mondtam. Na, gyere ide!  – tárta szét karjait. – Nem akarok megint emiatt veszekedni.

Pár pillanatig hezitáltam, hogy megöleljem e. Igaza van abban, amit mondott, de akkor is bunkó volt. Igen a Luca követett el hibákat, de ki nem? De nem akarok veszekedni. Folytonosan ezt csináljuk mostanában és erre megy ki ez az egész játok. Azt akarják, hogy a végén szétmenjünk.

– Sajnálom – vetettem végül karjaiba magam. – Nem akartam veszekedni. Csak nem akarom elhinni, hogy a legjobb barátnőm képes lenne arra.

– Ez még nem biztos. Ez csak egy eshetőség. – ölelt szorosabban és belepuszilt a hajamba.

– A legésszerűbb. – motyogtam az orrom alatt.

– Derítsük ki!

– Köszönöm, hogy itt vagy nekem! – néztem fel rá. – Egyedül nem bírnám ki ezt az egészet.

– Nem hagylak cserben. Én mindig itt leszek neked! – tapasztotta ajkát számra. – Mit kerestél az előbb?

– Csak a telefonom. Fel akartam hívni Lucát.

– A konyhában van, te okos. – nevetett.

Sietősen elhagytam a szobát és az említett helyiségbe mentem. A srácok a tévét bámulták, de mikor megláttak kérdőn néztek rám.

– Majd mindent elmondunk – mondtam és már el is tűntem.

A készülék tényleg ott hevert a pulton, ahol hagytam. Felkaptam onnan és – miközben tárcsáztam a számot – a szobába indultam. Becsuktam magam mögött az ajtót és leültem barátom mellé. Szöszi átkarolta a vállam. Kicsöngött.

– Szia! Nincs egy kicsit késő, te leány? – hallottam meg barátnőm hangját a vonal túlsó végén.

– Ugye nem ébresztettelek fel?

– Nem nyugi! De mi történt, hogy ily’ késői órán hívtál?

– Nem hívhatom fel a barátnőmet csak úgy ok nélkül? – kérdeztem nevetve miközben próbáltam időt nyerni magamnak, hogy kitaláljam, hogy is kérdezhetek rá erre az egészre.

Fogalmam sem volt, hogy tehetném meg ezt úgy, hogy ne bántsam meg, ha mégse tett semmit. Erre mégis, hogy lehet udvariasan rákérdezni ? Annyi fajta variációt pörgettem végig az agyamba pillanatokon belül, de csak annyit értem el vele, hogy rájöjjek, ezt nem tudom úgy megoldani, ahogy akartam. Mindenképp haragudni fog, hogy felmerült bennem ez a kérdés, de tudnom kell.

– Hahó. Itt vagy még? – kérdi Luca ezzel visszarántva a jelenbe.

– Igen. Bocsi. Kérdeznem kell valamit.

– Rendben, de ne legyen túl nehéz, álmos vagyok. – nevetett.

– Tartod a kapcsolatot valakivel a régi bandából? Martinnal esetleg?

– Nem azt az időszakot lezártam. Már nem igazán tartom a kapcsolatot senkivel Magyarországról rajtad és a szüleimen kívül.

– És esetleg régebben? – próbálkoztam tovább.

– Nem hiszem. De mi ez a nagy kérdezősködés? Baj van?

– Nem csak kíváncsi voltam – hazudtam.

– Bár, hogy most mondod… – gondolkodott el egy pillanatra. – Talán egy hete rám írt Martin unokatestvére, Kevin.

Erre a mondatra kihangosítottam a telefont, hogy Olivér is mindent hallhasson és megfeszült izmokkal vártam, mit mond majd Luca.

– És mi történt? – faggattam.

– Semmi különös. Kérdezgetett erről, arról. Mondta, hogy nem látott mostanában, meg, hogy szívesen összefutna velünk.

– Velünk? – ismételtem meg kérdőn az utolsó szót.

– Aha. De mondtam neki, ha esetleg nincs kedve repülőre pattanni, akkor velem elég nehezen találkozna. Ja és érdeklődött arról, hogy hogy vagy, meg hasonlók.

– Mondd, hogy nem mondtad el neki, amiket én meséltem neked! Ugye nem?! – emeltem fel kicsit a hangom.

– Hát…

– Luca! – rivalltam rá. – Azokat azért mondtam el, mert megbízom benned, mert a legjobb barátom vagy. Nem pedig azért, hogy tovább add egy srácnak akivel össz-vissz kétszer futottál össze, nem mellesleg, pedig a barom exem egyik haverja.

– Tudom. És sajnálom, tényleg! Nem volt szándékos, de ismersz, van, hogy nem bírom befogni a szám. Ne légy rám mérges annyira!

– Ha máskor nem bírod befogni a szád inkább, menj el máshová vagy találj ki valami mást! – javasoltam. – Többször ne forduljon elő, kérlek!

– Nem fog. Biztosíthatlak róla – ígérte és egy hatalmasat ásított. – De mi történt? Valamit nagyon elcsesztem?

– Holnap felhívlak Skype-on és mindent elmesélek, de most menj aludni! Hallom, hogy mindjárt elalszol. Jó éjt!

– Oké. És még egyszer ne haragudj! Neked is! Szia! – köszönt el és bontotta a vonalat.

Egy hatalmasat sóhajtottam és elfeküdtem az ágyon. Olivér mellém heveredett és egy puszit adott hajamra, majd különböző alakzatokat rajzolgatott ujjával a hátamra.

– Akkor, Ügy lezárva?

– Ügy lezárva!

***

Reggel korán ébredtem. Vagy legalábbis azt hittem. Rettentő álmos voltam, de mivel egész éjszaka alig tudtam valamennyit aludni, inkább felkeltem. Óvatosan kimásztam Oli mellől és lábaimat a földre tettem. Pár pillanatig csak kómásan bámultam magam elé, majd felálltam, de abban az iramban vissza is huppantam helyemre. Forgott velem az egész világ és nagyon rossz közérzetem volt, de nem igazán foglalkoztatott. Biztos csak az alváshiány. – jegyeztem meg magamnak és összeszedve magam újra talpra álltam, ezúttal sikerrel. Lassan kiballagtam a konyhába, hogy valami meglepit készítsek Szöszimnek. Helyet foglaltam az egyik széken és azon kezdtem el gondolkodni, mivel lephetném meg, de nem igazán tudtam agyalni, hiszen valami teljesen máson kattogtam. A gofri volt az első dolog, ami először eszembe jutott, ezért neki is álltam a finom ötletem elkészítésének, miközben a gondolataimat nem bírtam elterelni azokról a dolgokról, amik miatt aludni sem tudtam az éjjel. Végig azon járt az eszem vajon Adamnek köze van ehhez az egészhez? És ha igen mégis mi haszna belőle? Még mindig azt hiszi, visszamennék hozzá? Ezek az elképzelések kavarogtak a fejemben és próbáltam megérteni, vajon volt barátom mit is akar elérni. Közben valaki mögém lopódzott és átölelte a derekam. Annyira nem számítottam rá, hogy ijedtem felsikoltottam, de egy nagy tenyér betapasztotta számat.

– Csak én vagyok – fordít magával szembe Oli.

– Jesszusom! Normális vagy? A frászt hoztad rám! – tettem szívemre a kezem és kapkodtam a levegőt a hatás kedvéért.

– Ne haragudj. Azt hittem hallod, hogy jövök. – magyarázkodott, de arcán egy pimasz mosoly jelent meg.

– Tudtad, hogy nem figyelek, igaz? – néztem rá szúrós szemmel, mire ő elnevette magát. – Jól van, Patocska. Visszakapod te ezt még! – esküdtem bosszút.

– Hűha! Most aztán megijedtem – vágott ijedt képet és meg akart ölelni.

– Nana, akit ijesztgetünk, azt nem ölelgetjük. És a reggelimből sem kapsz – kaptam fel a tányért, amin az elkészült gofrik voltak.

– Na, csak egy picit! – próbált venni egyet, de elrántottam előle a tálat.

– Sajnálom! Gondolkoztál volna előbb.

Leraktam a tányért az asztalra és mikor Olivér venni akart, mindig elé álltam. Egy ideig csak nevetve díjazta, amit csinálok, de mikor rájött, hogy komolyan gondolom ő is bekeményített. Egy óvatlan pillanatban elkapta derekam és arrébb rakott pár centit, miközben megkaparintotta a finom reggelit.

– Hé! Mondtam, hogy nem kaphatsz! – szomorodtam el, hogy tervem meghiúsult.

– Kincsem, én mindig elérem azt, amit akarok.

– Milyen kis szerény valaki.

– Soha nem tagadtam. – nevetett és közelebb húzva magához.

Pár pillanatig csak a szememet, majd a számat nézte, majd lecsapott ajkaimra. Először lágyan csókolt meg, majd egyre hevesebben. Kezemet fedetlen mellkasára helyeztem. Éreztem, ahogy szíve egyre gyorsabban és gyorsabban dobban meg. Az ő kezei is vándorolni kezdtek egyenesen fenekemre. Gyengéden belemarkolt, amire egy halk nyögés hagyta el számat. Tettemre belemosolygott csókunkba. Egy hirtelen mozdulattal felkapott és az asztalra ültetett.

– Mi lesz, ha a srácok kijönnek?  – kérdeztem mikor Szöszi a nyakamat kezdte el puszilgatni.

– Nincsenek itthon. Az egész lakás csak a miénk. – informált egy perverz mosoly keretében.

– Ez nagyon jól hangzik. – viszonoztam mosolyát és újra megcsókoltam.

Lassan szőke tincsei közé vezettem kezem és lágyan meghúztam, mire egy férfias morgás volt a reakció. Lábaimat dereka köré fontam és még közelebb vontam magamhoz. Újra nyakamat kezdte el behinteni apró puszikkal, majd szívogatni kezdte az érzékeny bőrfelületet. Ekkor azonban megszólalt Olivér telefonja.

– Ilyen nincs. – dörmögte barátom, de nem hagyta abba, amit csinált.

– Fel kell venned. – sóhajtottam, miközben legbelül nem akartam, hogy itt hagyjon. – Lehet, hogy fontos.

– Ennek is ekkor kell megszólalni. – lépett el tőlem Oli és szitkozódások közepette a csörgő készülékért ment.

Mint később kiderült Ya Ou hívta azért, hogy nekünk is szóljon, hogy ma csak később kell bemenniük, így használjuk ki az időt. Olivérrel kitaláltuk, hogy menjünk el sétálni. Ő kivonult a konyhából, hogy felöltözzön, én elmosogattam. Miközben ezt tettem, az ötlet meg is született a fejemben, hogy tudnám megviccelni.

– Kincsem, én már kész vagyok. Készülődj te is. – jött a konyha felé pont, ahogy azt elterveztem. – Kicsim?

Mikor belépett a helyiségbe előugrottam rejtekhelyemről, ám ahelyett, hogy megijedt volna a székeknek lökött.

– Mégis mi van veled? – ordítottam rá.

27. Fejezet – Tudom

Fanni

Visszatekintés:
– Olivér el kell neki mondanunk! Joga van tudni. És ha te ezt nem teszed meg, majd mi megcsináljuk. – nézett barátommal farkas szemet Barbi.

– Olivér mégis mit kéne elmondani? – lépek ki a fal mögül.

– Szerintem jobb lesz, ha leülsz. – lépett közelebb Bence és kezét vállamra helyezte.

Ijesztően komoly volt az arca és a többieké is. Na, most megkapod azt, amire vágytál. Megtudhatod azt, amit titkoltak előled a barátaid suttogta a fejemben belső hangom. Sietős léptekkel a kanapéhoz siettem. A kezem remegett és reszkettem. Tudtam, hogy valami ultra nagy gáz van és sajnos sejtésem is volt, hogy ki ennek az oka. A lábamat bámulva vártam, hogy elkezdjenek beszélni, de a szobára megint leszállt az a rideg csend, mint reggel. Azonban semmi nem történt. Felnéztem és szembetaláltam magam tizenkét aggódó tekintettel. Olivért kerestem szemmel, de a szobából felszívódott. Majd, mikor elindultam volna megkeresni, újra feltűnt. Kezében szemet szúrt a kis fecni, amit- mintha az élete múlt volna rajta- úgy szorongatott. Szorosan leült mellém a szófára és megfogta kezem. Félve rám emelte barna szemeit. Meg akart szólalni. Látszott rajta. Azonban nem jót ki hang a torkán.

– Ezt ma reggel az ajtónkra ragasztva találtuk. – lépett közelebb Sziki miközben barátom átnyújtotta a cetlit.

Egyszerre ijesztette meg és keltette fel érdeklődésemet az az idióta papír. A srácokra emeltem tekintetem. Mindannyian izgultak. Újra lenéztem a kezembe szorongatott papírosra és kinyitottam. Olivér még jobban megszorította kezem, én pedig nekiálltam a pár sor átolvasásának. Ez állt benne:

Drága Angyalom!

A kis énekes pacsirtád nem valami nagy zseni. Még a száját sem tudja tartani. Pedig szerintem az utasítás elég egyértelmű volt. Na, mindegy. Azért vigyázzatok! Nehogy ennek bármiféle megtorlása legyen.

U.i.: Kár, hogy még nem tudod ki küldte Lucának a segélykérő üzit. Rettenetesen kár. Talán majd egyszer kiderül

xoxo

A vér megfagyott ereimben, a szívem hevesebben kezdett verni. Eszembe jutotta a sikátor, ahol aznap majdnem történt valami. Valami borzalmas. Üveges tekintettel bámultam a fecnit talán percekig. Soha nem fog békén hagyni. Érted?! Soha! – ordibálta a fejemben lévő hang.

– Fanni! Fanni jól vagy? – hallottam meg Olivér reszkető hangját.

Már nem mellettem ült. Előttem guggolt és aggódva kémlelte arcom. Annyi érzelem kavargott bennem. Dühös voltam és féltem. Féltettem a családomat, a barátaimat, Olivért. Én tudtam mit tett régen, hogy mire képes azért, hogy elérje, amit akar. És ez a tudat még inkább megrémített.

– Miért nem mondtad el? – suttogtam alig hallhatóan, miközben Olira emeltem szemeim.

– Tessék?

– Miért nem mondtad el? – ordítottam.

Olivér egy pillanatra meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomon, majd a srácokhoz fordult.

– Induljatok el! Majd utánatok megyünk. – adta az utasítást.

– Biztos? Ne maradjunk? – kérdezte Barbi miközben rám nézett egy pillanatra.

A fejemet fogva könyököltem a térdemen. A srácok gyorsan összeszedelőzködtek, majd távoztak. Ám mielőtt Ya Ou kilépett volna a lakásból odasúgott valamit Olivérnek.

– Ezt nem hiszem el. – jegyeztem meg magamnak egy gúnyos vigyor keretében.

Az ajtócsapódás után Olivér ismét visszatért a nappaliba. Tétován elindult a kanapé felé, ám egy szúrós nézéssel közöltem vele, hogy jobban jár, ha nem ül le mellém. Vette az adást és inkább kellő távolságot tartva megállt előttem.

– Nem hiszem el, hogy megint titkolóztál. – ráztam a fejem. – Azt hittem… Azt hittem nem teszed ezt velem megint.

– De hát nem tettem semmit! Csak nem akartalak előre stresszelni.

– Mert ez szerinted nem idegesít sokkal jobban? Szerinted, hogy esik, hogy valamit mindig eltitkolsz? Így mégis, hogy akarod elvárni, hogy megbízzam benned? Ez az egész rám is tartozik! Sőt ennek az egésznek én vagyok az oka. Jogom van tudni!

– Ki akartam deríteni, hogy az a féreg, hogy jutott be. – dünnyögte.

– Ne nevettess már! Még a 10 éves, buta rajongóitok is be-belógnak.

– Azoknak a kis 10 éveseknek köszönhetem, köszönhetjük, hogy ott tartunk ahol most. – háborodott fel.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – pillantottam rá lenézően. – De akkor is. Szerinted ez nekik nem gyerekjáték? Már egy csomószor csináltak ilyet.

– Miért beszélsz többes számba? – vette észre szóhasználatom.

– Szerintem nem ő volt.

– Akkor szerinted mégis ki? – dühödött be most ő. – Csak az állat akarja tönkretenni az életünket.

– Én sem tudom. – hajtottam le a fejem.

Olivér észrevette, hogy nagy rajtam a nyomás. Pillanatok alatt lenyugodott és most, látva hogy elszállt a vihar, visszatelepedett mellém a kanapéra és átkarolva vállamat húzott közelebb magához. Puszit nyomott hajamba és egy dallamot kezdett el dúdolni. Számomra ismeretlen volt, de megnyugtató erővel hatott, ahogy az is, hogy éreztem közelségét.

– Ne haragudj! – suttogta füleimbe. – Nem kellett volna eltitkolnom. És azt az éjszakai találkát sem. Igazad van. Neked is jelentős részed van ebben a történetben és mindenről tudnod kell. Mostantól minden kis mozzanatot elmondok neked.

– Ígéred?

– Ígérem.

Szembefordultam vele és egy puszit nyomtam arcára, majd fejemet homlokának döntve néztem barna szemeit.

– Indulnunk kell nekünk is. – súgtam ajkára. – Nem késhet el az egyik legfontosabb szereplő.

Felpattantam az ágyról és táskámért mentem. Sietősen összekészülődtünk, majd bezárva magunk mögött az otthonunkat jelentő lakást mi is elindultunk.

– Szeretlek! – fordított szembe magával és érzékien megcsókolt.

***

A srácok öltözőjében ültünk. A fiúk haja már tökéletesen állt, abban a ruhában voltak, amiben majd színpadra fognak állni. Egyszóval teljesen készen álltak arra, hogy fellépjenek a világot jelentő deszkákra. A többiek feszültségoldóként hülyültek és történeteket meséltek. Olivér azonban egyáltalán nem volt ilyen jó kedvű. Tudtam min járnak a gondolatai és azt is, hogy miattam nem sodorhatja veszélybe a banda és a saját jövőjét sem. Felkeltem eddigi helyemről és agyaló barátomhoz sétáltam. Megfogtam a kezét és az ajtó felé kezdtem húzni.

– Egy pillanat és jövünk.

Az bejárat másik felénél megálltunk és kezem közé fogtam Olivér arcát.

– Felejtsd el a történteket!  Mintha nem is lett volna. – kijelentésemre egy gúnyos kuncogás volt a válasz. – Komolyan mondtam! Most a versenyre kell koncentrálnod nem pedig rám és a történtekre. A verseny fontosabb. Ne izgulj! Drukkolok neked, nektek.

Leengedtem kezeimet jelezve, hogy elmondtam, amit akartam. Tétován állt előttem. Láttam rajta, hogy valamit akar mondani vagy tenni, de nem meri. Ekkor a folyosó végéről egy stábtag szólt oda nekünk.

– Olivér, 5 perc és kezdünk! Szólj a többieknek és gyertek!

Azzal el is ment. Olivér kinyitotta az öltöző ajtót és elvégezve az utasítást szólt a többieknek, majd kézen ragadva az ellenkező irányba kezdett húzni. Értetlenül mentem amerre húzott. Befordultunk egy olyan folyosóra, ahol senki nem volt. Olivér a falnak nyomott és mélyen szemembe nézett.

– Soha semmi nem lesz fontosabb, mint te!

Válaszolni akartam volna. Megismételni, amit az előbb elmondtam neki, de nem hagyta. Puha ajkával betapasztotta számat, hogy hallgassak. Az egész testem fellángolt csókjától. Úgy éreztem lángolok. A kezeimet tarkójára vezettem és gyöngéden meghúztam szőke haját, ami egy férfias morgást váltott ki belőle. Lágyan csókolt, de én többre vágytam. Beleharaptam alsó ajkába, mire ő felkuncogott és vette az adást. Vadabbul kezdett csókolni. Végighúzta nyelvét alsó ajakamon én pedig engedélyt adtam neki a bejutásra. Amint nyelve találkozott enyémmel vad táncot jártak. Úgy faltuk egymást, mintha hónapok óta nem csókolóztunk volna. Ez volt az egyik legigazabb csókunk.

***

Idegesen sétálgattam az RTL székház előtt. A lányoknak mondtam, hogy szükségem van egy kis levegőre, kint megvárom őket. Az egyik felem elmondhatatlanul boldog volt. A srácok elsők között jutottak tovább a következő élő showra. Emellett Olivérrel, úgy érzem mi is kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba. Tudom, hogy nem fog előlem semmit eltitkolni többé. Most lett csak igazán szoros a kapcsolatom vele. A másik felem azonban egyáltalán nem tudott továbblépni a történteken. Egyáltalán nem tudtam figyelni a fellépőkre a műsor közben. Az agyam kattogott. Azzal az opcióval is számoltam, hogy nem is Adam fenyeget minket, hanem valaki más. Biztos vagyok benne, hogy Adam bandájában elég sok tagot magamra haragítottam azzal, hogy volt barátom egy időre ott hagyta őket. De ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés, hogyha ez tényleg így is van, akkor régebben fenyegetőztek volna. Úgy lenne a leglogikusabb, hiszen azóta Adam újra a banda tagja, ha minden igaz. Bárki is volt, mégis, hogy tudhatta meg, hogy Olivér elmondta, hogy azon az éjjelen merre csatangolt, vagy azt, hogy még mindig fogalmam sincs, hogy ki üzent Lucának? Olyan sok kérdés kavarog a fejemben és ahelyett, hogy lassanként választ találnék rájuk még inkább több és több lesz belőle.

Hátam mögött szapora léptek vagy inkább futás zaját hallottam. Nem igazán érdekelt. Azt hittem az illető majd kikerül, de tévedtem. Egy érős csapódást éreztem vállamon, majd a földön találtam magam. Remek.

– Baszki nem tudsz vigyázni? – mordultam fel.

Az illető arcát a rossz fényviszonyok miatt nem igazán láttam. De mikor megszólalt és bocsánatot kért rögtön felismertem. Milyen rég nem hallottam rekedtes hangját.

– Bocsi! Nem volt szándékos.

Miki a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen miközben egy barátságos mosoly jelent meg arcán. Ezt persze a rossz fényviszonyok ellenére is látom. Miért is ne. Gyorsan elkaptam tekintetem és karjába kapaszkodva felhúztam magam.

– Mit keresel idekint? Baj van?

– Nem. És amúgy sincs hozzá semmi közöd. – válaszoltam flegmán és távozni akartam, de egy erős kar megállított.

– Ne csináld már ezt. Akkor nem adtál lehetőséget rá, de most akkor megteszem. Be voltam csípve és…

– Be voltál csípve? – nevettem gúnyosan. – Lehet, hogy nálad ezt úgy hívják, de az én ismereteim szerint full részeg voltál.

– Akkor az. Nem ez a lényeg! Szeretnék bocsánatot kérni miatta. Nem akartalak megbántani és a barátságunkat sem akartam tönkretenni. Értsd meg!

– Oké. Megértettem. Mehetek?

– Nem! Nem fogjuk azt eljátszani, mint tegnapelőtt! Szépen mond el, hogy mi a baj.

– Mondtam már, hogy semmi – makacsoltam meg magam. Erre a kijelentésre hangosan felnevetett, mire akaratom ellenére is halványan elmosolyodtam.

– Rosszabb vagy, mint egy gyerek.

– Nem is – háborodtam fel.

– De az vagy – lökött rajtam egy kisebbet. Nem bírtam kis és én is felnevettem.

– Te nagyon hülye vagy. Hiányoztál! – öleltem szorosan magamhoz.

– Bátory, ő az én csajom! – szólalt meg mögöttünk Olivér óriási mosollyal az arcán. – Szóval végre szent a béke.

– Nem is szándékoztam ellopni. De azért vigyázz rá! Hátha meggondolom magam. – kacsintott rám. – Nagyon jók voltatok!

– Köszönjük. Sok munka van benne – szállt bele a beszélgetésbe Sziki.

– Indulhatunk? – fordult felém Olivér és átkarolta a vállam.

– Persze.

Elköszöntünk Maykee-tól és hazamentünk. Otthon teljes kavalkád volt. Bence és Sziki majdnem összebalhézott azon, hogy ki menjen előbb zuhanyozni. Elég röhejes volt az egész helyzet. Gondoltam, hogy több vita ne legyen mindenkit magam elé engedtem és én foglaltam el utoljára a fürdőt. Gyorsan megszabadultam ruháimtól és beálltam a forró víz alá. Nagyon megnyugtató volt, ahogy a hátamon végig folyt a víz. Teljesen ellazultam. Eszembe jutott a rémálmom és a fogva tartóm jellegzetes tetoválása. Egy koponya, amin egy kígyó mászik végig. Miért olyan ismerős nekem ez? Visszaemlékeztem a levél tartalmára és az egyik szóról világos lett minden. Kiugrottam a zuhanyzó alól, magamra tekertem törölközőmet és kirohantam.

–Hova raktátok a cetlit?

– Milyen cetlit? – kérdezi Barbi. – Ja azt. Azt hiszem Olivér kidobta. Miért?

Nem válaszolok, csak szapora léptekkel a konyhába megyek. A többiek ott voltak és még levegőt is elfelejtettek venni annyira meglepődtek, hogy egy szál törölközőben állok előttük. A kukához mentem és belenéztem. A cetli, igaz darabjaiban, de a szemétkupac darabjaiban hevert.

– Mit keresel kincsem? – érdeklődött Olivér miközben egy elég perverz vigyor kúszott arcára.

Nem figyelve kérdésére összeillesztettem kezembe a darabkákat és átfutottam a sorokat. A második szónál azonban megakadt a szemem. A sejtésem beigazolódott.

– Mit találtál? – lépett közelebb a szőkeség és oldalról átölelte derekam.

– Tudom ki a fenyegető. – emeltem rá tekintetem.